Úgy találjuk tehát, hogy azok az élmények, amelyek az ingerinformáció ellenében érzéki kihívást hordoznak, elkülöníthetőek egyéb élményeinktől, beleértve a flow-érzéseket is. Ez utóbbiakkal közösek az első két komponenst, az érzéki-érzelmi és a kognitív kíváncsiságot hordozó elemeket illetően, de nem torkollanak sikeres cselekvésbe. Persze csak akkor különíthetőek el, ha odafigyelünk rájuk, pontosabban azokra a tárgyakra, eseményekre, melyek blokkolhatják a cselekvésünket. Ezt az odafigyelést nevezi Maquet kontemplatív figyelemnek. Azért kerülhetnek a figyelmünk középpontjába, mert 'különleges' tulajdonsággal rendelkeznek. Azzal, hogy odafigyelünk rájuk, egyszersmind elkeretezzük a környezetet a mindennapi élet többi tárgyaitól. Az elkeretezés önmagában nem sikeres cselekvés, mely flow-érzést adhat, hanem kognitív gesztus vagy intuíció, a környezet egyedi, érzéki alkotóelemeire irányul. Azt keretezzük el, ami kihívást jelent az érzékek felől a gondolkodás számára a 'legegyszerűbbtől' a legösszetettebbig. Itt most még nem firtatjuk, hogy milyen tulajdonsággal kell rendelkezni az adott dolognak ahhoz, hogy elkeretezzük, más szóval egyedisítsük számunkra. Egyelőre elég annyi, hogy a világ minden egyes eleme, makro-, vagy mikroszinten fizikai értelemben egyedi és egyszeri: nincs két egyforma hópehely-kristály, ahogyan két tökéletesen megegyező ikerpár sem, de még a futószalagon gyártott termékek, sőt az egy negatívról készített másolatok is különböznek egy kicsit, a kérdés csupán az, fontos-e számunkra az adott kis különbség. Ha funkcionálisan tekintünk a dologra, általában eltekintünk a kis különbségektől például a festék felvitelében, a doboz alakjában, a fotópapír felületében. Viszont Andy Warhol a Campbell-féle leves- és löncshús-konzervjeivel és Marilyn Monroe-fényképeivel a pop-artban erre a kis különbségre akarta felhívni a figyelmet.

3. kép: Andy Warhol: Spam, 1980, szerigráf

4. kép: Andy Warhol: Marlyn Monroe fényképe (A Shot of Marilyn Monroe), 1962, olaj és selyem, magántulajdon

Ez azt is jelzi, hogy bármilyen tárgyat vagy eseményt elkeretezhetünk, ha kapcsolódik hozzá egyrészt egy nem mindennapi érzéki élmény és a kontemplatív szemlélődésben testet öltő kíváncsiság. Marcell Duchamp is ebben az értelemben állította ki 1917-ben Szökőkút címmel a piszoárját.

5. kép: Marcel Duchamp: Szökőkút, 1917, ready made, elveszett, The Blind Man folyóirat 2. számában 1917-ben megjelent fénykép másolata

A nem-mindennapiságot itt tehát abban az értelemben használjuk, hogy az adott tárgy, jelenség vagy esemény a szokásos funkcionalitásáról leválasztva, attól elidegenítve jelenik meg számunkra, s ezáltal problémát okoz, kizökkent a tanult sémáinkból, s gátolja a (sikeres) cselekvést. Ugyanakkor a kíváncsiság a dolog kontemplatív szemlélésére ösztönöz, és az érzéki gazdagságára irányítja a figyelmet. A világ fizikai felépítettségénél fogva egyedi és egyszeri, más szóval specifikus. Ez a környezeti specificitás azonban csak akkor válik érdekessé számunkra, ha rácsodálkozunk az újszerűségére. Disanayake (1988) szerint a művészet lehetséges evolúciója azzal kezdődött, hogy az archaikus ember rácsodálkozott és kiválasztott bizonyos talált tárgyakat, anélkül, hogy megmunkálta volna. Az egyik legrégebbi ismert tárgy az úgynevezett Makapansgat-kő, melyet a korabeli ember valószínűleg azért választott ki a többi kő közül, mert az arc formáját látta meg benne.

6. kép: Makapansgat-kő, jáspis (Australopitechus, kb. 3 millió évvel ezelőtt)