A flow-felfogás harmadik eleme maga a sikeres cselekvés. Kérdés persze az, hogy mit értsünk cselekvésen. Vajon, amikor a nagymama az unokáival foglalkozik, feltétlenül része-e a flow-állapotának az, amit csinál? Vagy attól kerül flow-állapotba, hogy találkozik az unokáival, függetlenül az általa tehető (sikeres) cselekvésektől? A flow-élménynek ez az eleme a legproblematikusabb, ugyanis kizárja azokat az eseteket, amikor az élményt nem a sikeres cselekvés váltja ki, vagy nem attól függ. Ha egy hegy tetején elénk tárul a környező világ látványa, nem pusztán azért érzünk örömet, mert sikerült megmásznunk a hegyet (autóval is mehettünk volna), hanem mert a látvány önmagában váltotta ki a belemerülést, a kontemplációt. Kant óta a természetnek és a művészetnek ilyen passzív befogadása az úgynevezett „érdek nélküli tetszés", az esztétikának, mint 'új' diszciplínának az alapja.⁴ Az érdeknélküliség lényegében azon érdekektől való függetlenséget jelenti, melyek a (tárggyal kapcsolatos) cselekvést irányíthatják vagy motiválhatják. Ha például örömmel tölt el a tenger kékjének szemlélése egy kiszögellésről, Kant szerint ebbe a szemléletbe nem keveredhet például a vízbeugrás vagy az úszás vágya. Persze szerethetjük a tengert azért, mert jó úszni benne, de ekkor, megint Kanttal fogalmazva, a tengert nem önmagáért szeretjük, hanem személyes érdekünktől vezettetve. Úgy véljük, nem tilthatjuk ki az ehhez hasonló eseteket a flow-érzés köréből. Persze mondhatnánk azt, hogy a szemlélődés is cselekvés, csak nem testi-fizikai (a külvilágra fizikai értelemben hatást gyakorló) cselekvés, hanem szellemi-kognitív tevékenység. A problémát azonban a sikeresség meghatározása jelenti.

Ha a cselekvést nem tudjuk közvetlenül a környezet tárgyára vonatkoztatni, csak belső kritériumok lehetnek, melyeknek két típusa van: a jutalmazó rendszer, az örömközpont visszacsatolása és/vagy a megismerő rendszer megértő-értelmező 'sikeressége'. A későbbiekben mindkét rendszert az esztétikai tapasztalat „klasszikus" alkotóelemeként tárgyaljuk majd, míg harmadik elemként a sikeres cselekvés helyett az esztétikai tapasztalatot úgy tekintjük, mint ami az ember számára meghatározott cselekvések lehetőségi feltétele. Nevezhetjük ezt az élményt korlátozott flow-érzésnek is, amikor úgymond üresben konkrét tárgy nélkül cselekszünk. Nem arról van szó, hogy magának az élménynek nincs tárgya, éppen ellenkezőleg az élmény jól meghatározható tárgyhoz kötődik, de bizonyos mértékig „szabadon" hagyja az élménnyel korrelálható (összekapcsolható) cselekvések körét. A hegycsúcsról elénk táruló látványt éppen olyan nehéz lenne konkrét cselekvésekkel kapcsolatba hozni, mint egy festmény szemlélését vagy egy film nézését. Nem véletlen, hogy az esztétika klasszikus felfogását képviselő szerzők igyekeznek kizárni a szóban forgó tapasztalatból mind a korrelálható - fizikai - cselekvéseket, mind a forrásaként adódó látvány vagy más érzéki élmény által ábrázolt „tartalomnak" a megértését. Macquet (2003) megkülönbözteti a tárgyak instrumentális szerepét, mely többé vagy kevésbé korlátozza, de egyszersmind lehetővé teszi a tárgy formai jellemzőinek megválasztását különböző kontextusokban. „Egy kés instrumentalitása [...] a kézműves számára, a penge és a nyél méretének, alakjának megválasztásakor korlátozott lehetőséget kínál, míg egy jogar instrumentalitásának [...] sokkal kevesebb a megszabott feltétele: itt az alakjának, a méretének és a formájának többféle variációja megengedett." (77) Maquet egyértelműen a nem-instrumentális formai jegyekben látja az esztétikai élmény garanciáját, annak ellenére, hogy a szépséget nem az instrumentalitáshoz hozzáadott dekorativitásnak látja, hiszen magában a tárgy, kés vagy propeller „instrumentalitásában található." (78). A tárgy rituális, politikai és más hierarchikus eszközhasználati értéke mellett Maquet a tárgyra vonatkozó egyéb ismereteket is leválasztja az esztétikai tapasztalatról. A katedrális bibliai jelenetei kapcsán a „képekhez illeszkedő történetek" éppúgy akadályai a kontemplatív szemlélődésnek, mint az elemző, megértő hozzáállás, egyszóval mindaz, ami a diszkurzivitás körébe sorolható, s mint ilyen szembeállítható a 'tiszta' látvánnyal, s a kontemplatív figyelem elvonásáért felelős" (115). Más alapokról, de hasonlóképpen érvel Oskar Bätschmann is, amikor a későbbiekben tárgyalt hermeneutikán belül magának az értelmezésnek (interpretáció) fogalmát Gottfried Boehm és Max Imdahl nyomán radikalizálja, elkülönítve benne a tárgyfelismerő látást, Maquet diszkurzív megértését az un látó látástól vagy ikonikus elemzéstől. Bätschmann (1998) szerint „az ábrázolt tárgyak és tényállások megértése szükséges az értelmezéshez, de annak nem alapja és nem is célja". (27) Ezzel szemben a látó látás nem más, mint „meglátni „a képnek a nyelv uralma alatt önmaga által véghezvitt felszabadítását" (56). A kép ily módon „közvetlenül szemléleti, esztétikai evidenciává" alakít minden előzetes tudást, s ez az evidencia „a történeti körülmények felidézésével nem pótolható". (131 )

4 Az esztétika a XVIII. század végén válik nagykorúvá, Baumgarten, Mendelssohn, Lessing, Shaftsbury, Schiller, Kant és mások munkáiban. Jóllehet az alapkérdés ekkor a szépnek nevezhető tárgyak elhatárolása más tárgyaktól, a jelen vizsgálódás szempontjából nem független az ember antropológiájától és a világhoz való viszonyulásának módozataitól, az érzéki-érzelmi (affektív), a megismerő (kognitív) és a cselekvő viszonyulástól, A flow itt elemzett elemei nagyjából megfeleltethetőek ennek a felosztásnak. Ez az oka annak, hogy az 'esztétikai' kifejezést nem a tárgyak osztályára alkalmazzuk mindenekelőtt, hanem az ember tapasztalatának meghatározott oldalára. Eszerint az 'esztétikai tárgy' fogalma az 'esztétikai tapasztalatból' származtatható. Természetesen Kantnak nagy szerepe van abban, ahogyan e tapasztalatról ma beszélünk.