De ahhoz, hogy továbbléphessünk, vissza kell térnünk a kiinduláskor felvetett kérdéshez. Ha a flow-érzés a sikeres cselekvés és az önjutalmazó mechanizmus révén kétségkívül az ember túlélését segíti elő, mi lehet a modern művészettel tetőző esztétikai tapasztalat hozadéka az ember számára, amennyiben nem a meglévő tudásunk - sikeres - alkalmazására, hanem a megkérdőjelezésére késztet? A válasz semmiképpen sem egyszerű. Először is vegyük figyelembe, a környezet specificitását, például a visszaverődő fény egyedi hullámhosszától meghatározott (és a festők által kikevert) színárnyalatokat érzékelnünk kell tudni, függetlenül azoktól a kulturálisan meghatározott kategóriáktól, ahogyan a színeket a mindennapokban használjuk.⁶ Rendelkeznünk kell megfelelően finoman hangolt - vizuális, akusztikus, haptikus, stb. - érzékszervekkel, melyek a környezeti specificitásnak megfelelő szervi (organikus) specificitással rendelkeznek. Amíg a mindennapi életben néhány tucat színárnyalattal is jól elboldogulunk, Van Gogh a németalföldi festő, Franz Hals képein a fekete 27-féle árnyalatát véli felfedezni, s a „fehérrel fehérre" festéssel jellemzi a modern koloristákat, miközben ő maga egyetlen sárgát keresett egész életében.⁷

Az evolúció során az érzékszerveink, elsősorban a szemünk és a fülünk olyan érzékszervi specificitással ruházta fel az embert, melyet a mindennapi életben csak korlátozottan használ ki. E finoman hangoltság Tarnay-Pólya (2004) szerint két esetben játszik döntő szerepet, egyrészt a családtagok, vérrokonok felismerésérében, másrészt a művészet érzéki befogadása során. Mindkét esetben arról lehet szó, hogy az ember, s más fajok képesek a fizikai anyag - szag (feromonok), íz, hangzás (felhangok), felület (textúra) - egyediségének érzékelésére, s ilyen értelemben az egyedi létezők azonosítására. Ez a képességük alapvetően eltér az úgynevezett kategoriális észleléstől, amikor meghatározott alakokat (Gestalt), típusokat, mintákat és hasonlókat ismernek fel. Egy dolog valakit mint ilyen-és-ilyent (egy embert mint ellenséget, barátot, szemüvegest vagy szőkét) felismerni, s egy másik, amikor konkrét egyedi létezőként azonosítom, amit a nyelvben általában tulajdonnévvel fejezünk ki. Az első esetben adott fogalmak alá soroljuk, a másodikban fizikai inherens (szervesen hozzá tartozó) alkotóeleme vagy tulajdonsága révén érzékeljük. (Ennek talán legtipikusabb példája a szag, hiszen az, amit érzékelünk, a feromon molekulák az azonosítandó emberről vagy tárgyról váltak le, illetve ahhoz tartoztak hozzá.) Amellett, hogy ez az egyediséget felismerő képesség a szociális evolúció magját alkotja, az esztétikai tapasztalatot tekinthetjük úgy, hogy egyrészt hozzájárul a szociális evolúcióhoz, másrészt - és főképpen - a fogalmi berendezkedésünk frissítésére, a kulturális határok áthágására ösztönöz, s nyitottá tesz az 'idegennel' szemben. Kétségtelen, hogy ez a nyitottság veszélyeket is rejt, hiszen a kulturális kategóriák éppen azért alakultak ki, hogy biztonságot nyújtsanak az ismeretlennel szemben. Annál zártabb egy kultúra, minél jobban „ragaszkodik" saját fogalmi határaihoz. Az ilyen kultúrában a művészet szerepe sokszor ideológiailag korlátozott, s a tapasztalata inkább a feladatmegoldáshoz, semmint a Bacon kockájához áll közel. Szerencsére az ideológiailag teljesen zárt kultúra inkább idealizáció, a valóságban a külvilág egyedisége mindig „áttöri", kizökkenti a tiszta fogalmi gondolkodást. Éppen ezért korlátozzák a vallások a transzcendencia ábrázolását. Ahogy a következő részben látni fogjuk, a nem e világi lények bármilyen anyagi-érzéki kifejezése a transzcendencia „leminősítését" hordozza, s nem pusztán az idea megtestesülése miatt, hanem mert az ábrázolás anyagisága az érzéki különbségeknek gyakorlatilag végtelen játékát teszi lehetővé. Ez az érzéki „játék" pedig felébresztheti a kíváncsiságot, mely a részletekre kezdi figyelni, nem a 'nagy' sémára, mint Bacon kockája esetében a négyzet Gestaltja. Mindig a részletek, a „kis különbségek" billentik ki a sematikus gondolkodást, s ösztönöznek kreativitásra.⁸ Az esztétikai tapasztalat a szervi specificitás révén felkészíti az emberi megismerő rendszert az újabb kihívásokra, melyek a mindenkori környezet, az élettér megváltozásával teremtődik. A globalizáció korában különösen fontos lehet a megújuló környezeti kihívásokra új válaszokat találni. Sok szempontból az emberiség vélhetően nem először válaszút előtt van: vagy úgy értelmezi a globalizációt, mint a korábban sikeresen működő sémák kiterjesztését (ilyen séma lehet például a népesedés növekedésének „szabadsága" vagy az egyéni érdek „mindenhatósága"), vagy a Bacon kockájához hasonlító és egyedi megoldásokat igénylő problémák sorozatát látja benne. Ez utóbbi esetben a művészet élménye és az esztétikai tapasztalat a távolabbi „sikeres" cselekvések előszobája lehet.

6 Még jobb példa lehet a szaglással és az ízleléssel kapcsolatos tapasztalataink. Egy cselekvés sikeressége ritkán függ egy bor vagy egy illat egyedi érzékelésétől. Az egyik leglényegesebb ellenpélda az, amikor az anya pusztán a szaga alapján képes felismerni saját újszülöttjét. Az élővilágban található érzéki egyediséghez lásd: Tarnay - Pólya (2004).

7 Lásd: Van Gogh levele Theohoz: 1885 október 20.

8 Érdemes itt megemlíteni „kivételként", hogy a bizánci ikonfestészet napjainkig nyúló hagyományában éppen az ikon egyedi elkészítése hordozza a transzcendens jelentés lehetőségét. Az ortodox ikon hitelességét az individuális-manuális eredetétől kapja. Ugyanakkor az elkészítésének megvannak a nagyon pontos szabályai, ami a jelen összefüggésben azt jelenti, hogy a keleti kereszténység is igyekezett a képi ábrázolásban rejlő érzéki kihívást csökkenteni. Talán nem túl távoli a kapcsolat az indiai szakrális költészettel. A Védák és az upanisádok sokszor több tízezer sorát szó szerint kellett a hívőnek megtanulnia, azokon változtatni az egyébként orális (szóbeli) hagyományon belül nem lehetett. Ez a „szabály" a szóbeliségnek egy nagyon gyakori elemét, a variánsok megjelenését igyekszik háttérbe szorítani, miközben megtartja annak közvetlen (ti. az írás által nem mediált) élőszavas hagyományozási formáját. Véleményünk szerint ezzel a történelemelőtti idők orális sokszorosítási formáját hozza létre, mely megfeleltethető a római kor másolási szokásainak, amelyre Benjamin (1969)a sokszorosíthatóság előzményeként utal.