Csíkszentmihályi szerint az is szükséges, hogy az ember kíváncsi legyen, érdeklődjön a környezete iránt, de azt már kevéssé mondja meg, hogy mit is jelent ez az érdeklődés. Azt érezzük, hogy az a nagymama, akit nem érdekelnek az unokái, vagy az a diák, aki nem nyílik meg egy adott tudásterület felé, nehezen élhetne át AHA-élményt az unokáival vagy a tanulással kapcsolatban. De megfordítva, a környezetünk bármely része kíváncsiságunk tárgya lehet; a tudományos felfedezések és találmányok pontosan ezt a határtalanságot jelzik. Persze mindig vannak személyes vagy társadalmi értelemben relevánsabb kérdések, területek, amelyek felé az emberek nagyobb késztetéssel fordulnak, hogy csak az egyik legmeghatározóbb példát említsük, Kolumbusz Kristóf nem biztos, hogy vállalkozott volna az útjára, ha az Indiába vezető kereskedelmi útnak és a Föld alakjának kérdése nem merült volna fel sürgető jelleggel a korában. De megközelíthetjük e kérdést kicsit más irányból is. Az ember érdeklődését inkább kiváltja a számára új, ismeretlen világ, mint a már ismert, „meghódított" terület. Környezetünknek azon részei, melyekről kevesebb ismerettel vagy tapasztalattal rendelkezünk, nagyobb eséllyel válthatja ki az érdeklődésünket. Az emberi kíváncsiság legalább olyan nagy szerepet töltött be az evolúciónkban, mint az önjutalmazó rendszer, az AHA-élmények. A kíváncsiság az emberi kogníciót, a megismerő rendszert hozza működésbe. A megismerést egy leegyszerűsített modellben általában két részre szokták bontani: az egyikhez azok az alulról-felfelé (bottom-up) folyamatok tartoznak, melyek az érzékszervekből indulnak ki és felfelé, a fogalmi-kategoriális gondolkodás felé építkeznek. Olyasmire gondolhatunk itt, mint amit Marcel Proust ír le az úgynevezett Venteuil-szonáta jelenetben az Eltűnt idő nyomában első kötetében, amikor a dallam, az akusztikus forma élménye a hangok kavalkádjából, az érzéki sokféleségből nagyon lassan emelkedik ki. Az információt feldolgozó rendszerünk másik részét a fentről-lefelé (top-down) folyamatok alkotják, melyek a már megszerzett tudást fogalmi sémák alapján igyekeznek értelmezni. Az ilyen sematikus gondolkodás segít abban, hogy ne ijedjünk meg az érzékszerveinket érő számtalan ingermintázatoktól, mintegy szűrőt von a környezet és az érzékeink közé, s csak azokat az ingereket engedi át, amelyek „belesimulnak" a már meglévő fogalmi hálónkba. Ez a szűrő gondoskodik arról, hogy biztonságban érezzük magunkat a külvilág érzéki „támadásaival" szemben. A sematikus gondolkodás minden bizonnyal nagy szerepet játszott az eszközhasználat során, mivel a környezet adott tárgyaihoz társítja a használati kontextusok adott típusát. (A kalapács például nagy erő koncentrált kifejtésére alkalmas viszonylag kis területre.) A sémákat alkalmazzuk a feladatok megoldása során, legyen az egy másodfokú egyenlet vagy a kenyérsütés. De a sémahasználat segít a (mozgóképi) történetek megértésében is, hiszen e nélkül a néző nem tudná értelmezni magukat az eseményeket. Nem tudná felépíteni a történet téridejét, megérteni például azt, hogy egy jelenet az előzőekben látott szereplő emlékeiben vagy fantáziájában, vagy az álmában játszódik-e. Persze sokféle sémát használhat egy rendező ugyanazon célból. A modernizmus alakjai, Bunuel, Fellini az álomképeket ködösítették vagy elhomályosították, mások, mint Tarkovszkij az álmodó szereplő közelképét vágták be az álomképek előtt vagy után. Megint mások, mint napjainkban Christopher Nolan az időábrázolással jelölik a beágyazott téridőt. Nolan az Eredet című filmjének első beállításában a főszereplő (Leonardo di Caprio) vízióját lelassította, ellenkező esetben ugyanis a néző könnyen a partra vetődött szereplővel egy térben képzelné el a gyerekeinek homokozását, amit a tengerpart látványa egyébként alátámasztana.