Minden bizonnyal mindenki érezte legalább egyszer az életében, hogy olyasmit tapasztalt, amit korábban még sohasem. Ha máskor nem, amikor megcsapta a szerelem szele. Vannak, akik folyamatosan ilyen állapotban élnek, s vannak, akik bevallottan még sohasem érezték magukat így. Persze korántsem biztos, hogy az előbbiek tényleg olyasmit élnek át, amit az utóbbiak még nem. Ha feltételezzük, hogy mindkét csoport őszinte, csak annyi biztos, hogy az ember különbséget tesz élmény és élmény között, de az nem világos, hogy mi alapján teszi ezt. Ezzel kapcsolatban kétféleképpen okoskodhatunk. Az egyik válasz az lehetne, hogy a másik nem iránti viszony, a párválasztás eleve olyan körülményeket teremt, amelyeket az ember más élményeitől elkülönítetten kezel. Eszerint lennének olyan események, jelenségek, vagy akár tárgyak, amelyek sajátos élményt keltenek egy emberben, úgymond kiemelkednek a mindennapi tapasztalatai közül. Anélkül, hogy pontosan meg tudnánk határozni a mindennapi és a nem mindennapi élmények közti különbséget, vélekedhetünk úgy, hogy bizonyos jelenségek nagyobb eséllyel váltanak ki nem mindennapi élményeket, mint mások. A szerelmi élmények mellett idesorolhatjuk a természeti tárgyakat, jelenségeket mint a vadon, a hegyek, szakadékok vagy akár általában véve a táj, mindaz, amit Kant a fenséges körébe utalt. Sok ember számára a nem mindennapiság elsősorban olyan körülményekre vonatkozik, amelyek az élet természetes menetével valamilyen szempontból összeegyeztethetetlenek, mint a halál közeli helyzetek vagy a transzcendens, vallási helyek (szent és meditációs helyek, templomok), de kapcsolódhat művészeti tárgyakhoz, épületekhez (múzeumok), eseményekhez (zenei vagy színházi előadás) is.

Hamar rájövünk azonban, hogy ezen az úton nem juthatunk messzire, hiszen a nem mindennapi élményhez sok embernél nincs szükség „természetfeletti" dolgokra. Elég, ha valami, ami különleges értéket hordoz egy ember számára időnként, de nem túl gyakran következik be, mint például a nagymama számára az unokák látogatása, vagy a tanár számára évente a diákjai szerenádozása. A másik lehetséges válasz tehát arra a kérdésre, hogy miért tekint valaki egy élményt különlegesnek, eltekint az esemény vagy dolog külső, objektív körülményeitől. Eszerint lesznek élmények, amelyek szubjektív értelemben különlegesek, s éppen ezért nehezen ragadhatóak meg egy külső nézőpontból. Az sem biztos, hogy az időbeli feltétel, a gyakoriság vonatkoztatható rájuk. Elképzelhető, hogy valaki egy mindennapos eseményt él meg „különlegesnek". De vajon tényleg megragadhatatlan ez a belső állapot? Napjaink tudományán belül az evolúciós és kognitív pszichológiához fordulhatunk segítségért.

Csíkszentmihályi Mihály a tökéletes élményről mint flow-ról, azaz áramlatról beszél. Véleménye szerint bármilyen tevékenység okozhat „különleges" élményt az embernek, ami egyszerre vált ki sikerességet és megelégedettséget, és kíván belemerülést és koncentrációt.

Tipikusan ilyen érzéseket kiváltó tevékenység az éneklés, a táncolás a vallási szertartáson való részvétel, a sportolás, elmerülés egy könyv olvasásában vagy egy nagyszerű előadás nézésében. Ilyen érzések hatják át a szerelmes embert, amikor a szerelmével beszélget, a szobrászt a márvány faragása közben vagy a tudóst, amikor elmerül egy kísérletben. Ezeket az érzéseket nevezem flow-élményeknek, mivel a vizsgálat során sok megkérdezettől kaptuk azt a választ, hogy a legemlékezetesebb pillanatokban spontán cselekedtek, mintha egy áramlat ragadta volna őket magával.

A flow (áramlat) bármilyen tevékenység közben létrejöhet. E cselekvések ugyan különbözhetnek egymástól, akárcsak a gyerekekkel való játék vagy a sárkányrepülés, a belső élmény természetét mégis hasonló szavakkal jellemzik mindegyik esetben. Az emberek nemre és életkorra, kulturális és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül hasonló módon élik át a flow-t. Ennek az élménynek egyik leggyakrabban emlegetett fajtája a felfedezés élménye: az új megismerés által kiváltott izgalom. (Csíkszentmihályi [2007]: 220-221)