Összegezve az eddigieket azt láthatjuk, hogy a flow-érzés és az esztétikai tapasztalat klasszikus felfogása között két alapvető különbség áll fenn. Egyrészt a flow megkívánja az ember sikeres cselekvését, performanciáját, hiszen lényegében e sikeresség váltja ki az érzését. Másrészt és ebből következően egy előzetes tudáson, egy kompetencián alapul, mely tulajdonképpen a korábbi cselekvések eredője. Ahogy ezt Csíkszentmihályi többször is hangsúlyozza, a flow-érzés feltétele, hogy az ember képességei (kompetencia) és cselekvése (performancia) összhangban legyenek. Az igazi töréspontot az esztétikai tapasztalattal ennek az összhangnak a kizökkentettsége jelenti, amit a Bacon kockája kapcsán már érintettünk. A környezete felé nyitott ember ugyanis egy ponton olyan kihívással szembesül, ami megakadályozza az azonnali (sikeres) cselekvését. Az érzéki élmény 'kaotikussága' megragadhatatlan a kanti „sematizáló ítélőerő" vagy a fogalmi gondolkodás számára. Ekkor beszélhetünk arról, hogy a kíváncsiság által motivált látó látás teret nyer az újrafelismerő látással szemben, de ez a térnyerés nem a cselekvés, hanem a kontempláció szintjén megy végbe. Az érzéki élmény, a prousti Venteuil-szonáta akusztikus élménye olyan helyzetet teremt, mely kérdőre vonja és szétfeszíti az ember meglévő kompetenciáját, és csak egyetlen válaszlehetőséget enged meg, a kreativitást, a felfedezést. Ez Csíkszentmihályi szerint is a flow-érzés egyik legerősebb formája. Szemben a mindennapi életben előforduló flow-élményekkel a kreativitás tapasztalata könnyebben elkülöníthető a mindennapi történésektől, amennyiben ez utóbbiak esetében a szociálisan és kulturálisan kialakult sémák többnyire sikeres megoldásokat kínálnak. Ha az a feladatunk, hogy gyorsan menedéket találjunk a közelgő sötét viharfelhők elől, kevéssé figyelünk a felhők alakjára, árnyalatára, s ha idejében sikerül fedelet találni a fejünk fölé, akár át is élhetjük a flow érzését. Persze azután, ha biztonságba jutottunk, elmerenghetünk a futó felhők látványán, s eszünkbe juthat Leonardo da Vinci intelme a festőkhöz, hogy próbáljanak egy elszíneződött vagy érdes falfelületben embereket, állatokat, fákat, egész csatajelenetet látni, vagy a harangszóban neveket vagy más szavakat hallani.⁵ Ám ha a harangot azért zúgatják, mert tűz van, az ingerinformációs tartalom elnyomja bennünk a zúgás szövetét (textúráját), az érzéki kihívást. Ez azért is lehet így, mert a mindennapi problémamegoldó helyzetekben elsősorban a külvilágból érkező ingerek információtartalmára figyelünk oda, s csak másodlagosan fontos, ha egyáltalában az, a bejövő ingerek érzékszervi (szenzoriális) gazdagsága, amit Proust a Venteuil-szonátával és az Eltűnt időben számos más példával illusztrál.

5 vö. Leanardo da Vinci (1967): A festészetről. Budapest: Corvina. I. kötet. 63. rész. Gamboni (2002) „véletlen" képeknek nevezi azokat a természeti formákat, melyekről Leonardo beszél.