Az esélyegyenlőség - méltányosság példái

A különböző országokban inkluzív pedagógiai szemlélet hátterében a társadalom jól érzékelhető átalakulása áll. A különböző társadalmi helyzetű, kulturális hovatartozású csoportok együttes megjelenése a közoktatás intézményeiben, illetve az eltérő kultúrák együttélésének támogatása – akár őshonos, akár bevándorló lakosság esetén - az ország demokratizálódási folyamatainak köszönhetően új kihívásokat jelentenek a társadalomnak és az oktatásnak. Egyre hangsúlyosabb, hogy a szociális vagy kulturális különbözőségek mentén kialakuló egyenlőtlenségekre közös megoldásokat szükséges keresni. Az iskolák pedig szembesültek azzal a ténnyel, hogy tanulóik sokszínűségének figyelmen kívül hagyásával nem tudnak valódi eredményeket elérni.
 
Valami hasonló történt az 1970-es években Amerikában is, amikor megszűnt a faji alapon történő elkülönítés, és egyszer csak azzal a helyzettel találták szemben magukat a pedagógusok, hogy az addig homogén iskolai osztályokban használt módszereik nem alkalmasak a kialakult heterogén csoportok tanulási folyamatainak szervezésére. A példánk a Texas megyei Austint idézi, ahol a város iskoláját a hetvenes évek legelején deszegregálták, és mivel egészen addig a város szegregált volt, ezért fehér, afro-amerikai és hispán fiatalok első alkalommal találták magukat közös osztályteremben. (Aronson 2009) Néhány héten belül a különböző csoportok közötti állandó gyanakvás, félelem és bizalmatlanság rosszindulattal fűtött hangulatot teremtett az iskolákban. Az egész városban megindultak a harcok az iskolaudvarokon. A helyi oktatási felelős ekkor meghívta Elliot Aronsont, aki tanítványaival együtt azt vizsgálta, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a gyerekek „kijöjjenek” egymással. Elsőként osztálytermi megfigyeléseket végeztek, majd javaslatot tettek az együttműködés megteremtésére és erősítésére.

A valódi esélyek biztosításának szemléletes példája a fogyatékkal élők együttnevelése, amelynek első feltétele a fizikai hozzáférés biztosítása. Egy mozgásában korlátozott kisgyerek kerekesszékével akkor tud az adott oktatási intézménybe belépni, ha a lépcső mellett rámpa vagy lift is van, ha elég széles az osztályterem ajtaja, vagy ha a pad mögé székével kényelmesen oda tud férni. A fizikai hozzáférés azonban még nem biztosítja azt, hogy ez a kisgyerek minden tanórán teljes értékűen részt tudjon venni. Alapvető kérdés, hogy a testnevelés órán miként viszonyul hozzá az iskola? Felmentést kap, és az öltözőben várja, hogy társai közé visszatérhessen, miközben folyamatosan szembesül hátrányaival? Vagy személyre szabott mozgásfejlesztésben vehet részt úgy, hogy a testnevelés óra tanterve, tananyagtartalma igazítva van lehetőségeihez? Amennyiben ez utóbbi szolgáltatást nyújtja az iskola, akkor beszélhetünk inkluzív nevelési környezetről.

Hasonló példát hozhatunk az integráció-inklúzió megvalósulására a hátrányos helyzetű (alacsony iskolázottságú és jövedelmű családból származó) gyerekek együttnevelésének gyakorlatából. A különböző társadalmi pozíciójú családokból érkező diákok „összekeverése” csak kiindulópontja lehet a sikeres együttnevelésnek. A demokratikus elv – mindenkinek legyen esélye a tanulásra – akkor tud érvényesülni, ha az iskola a „hogyan”-ra is tud választ adni. A képesség szerinti differenciálás (vagyis osztálytermen belüli nívócsoportos oktatás) egy légtérben alakíthat ki szegregációs formát. A heterogén csoportok kialakítása és az azon belüli differenciálás lehetőséget nyújt az egyéni képességekhez, tudásokhoz való igazodáshoz, inkluzív módon.

 

« Előző | Következő »