Inklúzió a felsőoktatásban? Ha elgondolkodunk a nagyon modernnek ható címen, akkor zavarba jövünk. Mit is jelent az inklúzió egy olyan színtéren, amely válogatott (szelektált) fiatalokat oktat? Mindenki mehet és helytállhat a felsőoktatás bármely szegmensében, ha megfelelő támogatást kap? Persze, lehetséges, hogy így van, de akkor az a kérdés fogalmazódik meg, mi végre menjen műszaki felsőoktatásba egy humán érdeklődésű fiatal, miért tanulja éveken át az óvodáskorúakkal való hatékony foglalkozást egy agrárszakembernek készülő diák. Más irányból indulunk, és más kérdéseket vizsgálunk.

A felsőoktatásban ma a megfelelő korúaknak valamivel több, mint egyharmada tanul tovább. Ez az arány nemzetközi összehasonlításban meglehetősen alacsony – legfeljebb abból a szempontból minősíthetjük magasnak, hogy egy nemzedékkel korábban a mai arányok felének sikerült bejutnia. Emelkedik a felsőoktatásba jelentkezők és ott továbbtanulók száma, azonban – a PISA vizsgálatok adatait nehéz másként értelmezni – az alsóbb társadalmi rétegekből folyamatosan kevesen, nemzetközi összehasonlításban pedig nagyon kevesen jutnak be ebbe az iskolafokozatba. Nem mondhatjuk, hogy ha bejutnak is, nem sikerül diplomát szerezniük. Ezt csak azért nem állapíthatjuk meg, mert az ehhez szükséges rendszeres vizsgálati adatok nem állnak rendelkezésünkre. (Nagy kérdés persze, hogy miért nem sikerült a rendszerváltás után több mint húsz évvel elméletileg és gyakorlatilag megoldani azt a kérdést, hogyan dől el, elvégzi-e valaki az egyetemet, főiskolát vagy nem.) A bennünket különösen érdeklő társadalmi csoporttal, a cigánysággal kapcsolatban is összetett problémakörrel találkozunk.

A 20. század elejének tapasztalata – Móra Ferenc megragadó regényeiből jól ismerjük ezt a helyzetet -, hogy az alsóbb társadalmi rétegekből, például a parasztság köréből alig jutott valaki a felsőoktatásba. A 30-as évek népi íróinak mozgósító kezdeményezése nyomán néhányan, köztük később híressé vált költő kapaszkodott föl az értelmiség körébe. A háborút követő évtizedek oktatáspolitikája kifejezetten a „népet”, főként a munkások gyermekeit támogatta a felsőfokú továbbtanulásban. A politikai preferenciák azonban nem voltak – természetesen nem lehettek – elegendők a szociális távolságok csökkentésére vagy éppen kiküszöbölésére. A 10 %-nyi felsőfokú továbbtanulás – a mai mércével kevés számú érettségizettek felét sem érte el az arány – olyan szűk merítést tett lehetővé, amely a politikai jelszavak súlyát alapvetően meggyengítette, sőt megsemmisítette.

A rendszerváltás utáni évtizedben, különösen a 90-es évek második felében alapvető változás történt: a felsőoktatás és az érettségit adó közoktatás jelentősen kiszélesedett. Ennek egyik oka az volt, hogy levonult az ún. demográfiai hullám, a hetvenes évek közepén születettek lassanként kiléptek a középiskolákból. Ezek a középiskolák azzal a dilemmával találkoztak, meg kell szűnjenek vagy újabb tanulókat kell találjanak – magától értetődött, hogy a korábbiaknál lényegesen nagyobb érdeklődéssel fordultak a hátrányos helyzetű (pl. nevelőotthonban felnőtt) vagy cigány diákok felé. A másik jelentős változás az volt, hogy kinyílt a felsőoktatás. Persze - mint a PISA adataiból látszik – ez a nyitás alig közelítette meg a nyugat-európai országokét, azaz a felsőfokú oktatásban résztvevők aránya csak lassan bővült a mai, még mindig csak a közepes szinthez közel lévő arányra. Ez a két tényező azonban erősítette is egymást, éppen abban a csoportban, amellyel írásunkban foglalkozunk, a cigányság egyes csoportjaiban. Ezzel volt összefüggésben, hogy a kilencvenes évek közepétől roma fiatalok jelentek meg szakunkon, az egyetemen is. Feltűnő volt, hogy sokan az idősebb korcsoportba – legalábbis az egyetemisták jellemző életkora szerint idősebb korcsoportba – tartoztak, többségüket feltűnő műveltségi hiányosságok jellemezték, magatartásuk gyakran bizonytalan, szorongó-elhúzódó vagy éppen aggresszív volt. Az is jellemezte első cigány hallgatóinkat – még most is nagyobb hányadban ebbe az etnikai csoportba tartozókat, mint másokat -, hogy visszariadtak a nehézségektől, az első problémák után meg akarták szakítani tanulmányaikat. Úgy véljük, hogy tanszékünk tanárainak magatartása és előélete, maga a tanszékünk sokak számára jelentett fogódzót különösen a kezdeti nehezségek során. Tanulmányunk tárgyát ez a hallgatói csoport adta, ennek kiválasztódása, továbbtanulási döntése, az egyetemi tanulmányokba való bekapcsolódása, terveik és lépéseik a tervek megvalósítása irányában, ezzel együtt azok a hallgatók, akik a hátrányos társadalmi helyzet által jellemzett rétegek valamelyikéből lépnek a továbbtanulás intézményeibe.

Célunk annak bemutatása, miként értelmezhetők az alapfogalmak – esélyegyenlőség, méltányosság, inkluzió -, és tartalmuk hogyan jelenik meg az érintett fiatalok továbbtanulásában, hogyan értelmezhető és támogatható esetükben a felsőfokú továbbtanulás, a pályaválasztás, különösen a jó és hatékony tanárrá válás. Tanulmányunk első felében áttekintjük a szakirodalmat, amely ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, majd bemutatunk néhány gyakorlati példát az egyetemi képzésben való alkalmazásra. Azt is előre bocsájtjuk, hogy ezek a gyakorlatok néhány éve képzésünk részévé váltak, és pedig olyan részévé, amely nemcsak hasznos tudnivalókat ad át a hallgatóknak, hanem nagyon kedvelt gyakorlatokkal vezeti be őket ezekbe a tudásokba.