Esélyegyenlőség - méltányosság


E témakörrel kapcsolatos szakmai diskurzus egyik problémája, hogy a kapcsolódó és napi szinten is használt fogalmak tartalma nem kellően tisztázott, így félreértésre ad lehetőséget. Ezt elkerülendő az esélyegyenlőséghez köthető legfontosabb fogalmakat vesszük sorra azzal a céllal, hogy kialakítsuk azt a „közös nyelvet”, mely segíti a mélyebb összefüggések feltárását is.
Elsőként - ahogyan a nemzetközi szakirodalomban is olvasható - különbséget kell tennünk az esélyegyenlőség (equlity) és az egyenlő esélyek (equity) között. E szerint az esélyegyenlőség elsősorban az egyenlő hozzáférés azonos módon való biztosítását (más szóval az egyenlő bánásmódot) jelenti. Így lehet megelőzni, hogy embercsoportok kirekesztődjenek a különböző lehetőségekhez való hozzáférésből. Az egyenlő esélyek biztosítása ezen is túlmutat. Azt mondja ki, hogy a valódi esélyegyenlőség létrejöttéhez szükséges olyan feltételek megteremtése, melyek nemcsak látszatra, hanem eszközökkel támogatottan teremtik meg a hozzáférést. Vagyis tenni kell azért, hogy mindenkinek valóban lehetősége legyen a felkínált javakból részesülni.
Az egyenlő esélyek fogalma helyett újabban a méltányosság (equity) került be – elsősorban a pedagógiai - diskurzusba. A nemzetközi szakirodalom ebbe a fogalomba sorolja mindazokat a tevékenységeket, melyek valódi hozzáférést biztosítanak valamennyi társadalmi réteg számára (többek között az oktatásban is).


Fontos tudni, hogy az esélyegyenlőség (equility) elsősorban csak olyan strukturális kereteket jelent, amelyek mindenki számára fizikai hozzáférést biztosítanak - többek között - a közoktatás szolgáltatásaihoz is. Ez a hozzáférés – az európai országokhoz hasonlóan nálunk is - jogilag is szabályozott: ezt célozza az egyenlő bánásmódról szóló törvény. A közoktatás szempontjából ez azt jelenti, hogy azok a társadalmi mechanizmusok, melyek a hozzáférést korlátozzák, a lehető legkisebb mértékben érvényesüljenek. Elsősorban a látens szelekciós mechanizmusok és a direkt szegregáció az, amivel szemben lépéseket tehet az oktatáspolitika, amely az integrációt (együttnevelést) támogatja. Az integráció esélyegyenlőségi szempontból azt jelenti, hogy a különböző személyeknek és csoportoknak lehetősége van másokkal közös térben és másokkal azonos módon és arányban hozzáférni információkhoz, tevékenységekhez, szolgáltatásokhoz eszközökhöz stb.


Az iskola a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének legitim eszköze, mely a családok által birtokolt és az iskola által preferált tőkefajták (pénz és szimbolikus: kulturális, kapcsolati tőke) befektetésével történik (Bourdieu 1978). Vagyis a különböző társadalmi helyzetű családok iskolához való viszonya (habitusa), mint kulturális tőke határozza meg a pénz és a szimbolikus tőkék befektetésének mértékét. Amennyiben a család érték- és normarendszerében erőteljes a hosszabb iskoláztatás igénye, akkor képes és hajlandó a folyamatos befektetésekre. Ez megjelenik már az iskolaválasztáskor, de végigkíséri az adott iskolafokot olyan módon, hogy a gyermek iskolai előmenetelét folyamatosan nyomon követi, és kiegészítő oktatási szolgáltatásokat vesz igénybe az iskolarendszeren belül és mellett. Amennyiben a család kulturális tőkéjében az iskoláztatás nem kiemelt szempont, ezek a beruházások elmaradhatnak. Ez azt jelentheti, hogy a család nem él az iskolaválasztás és oktatási szolgáltatások széles körével, és gyermekét elsősorban a munkaerőpiacra készíti fel. Bourdieu éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokratikus társadalmakban manifeszt módon megjelenik az iskoláztatáshoz való egyenlő hozzáférés (esélyegyenlőség), azonban látens módon a család kulturális tőkéje dönti el, hogy valaki tud-e ezzel a lehetőséggel élni. Az esélyegyenlőség az oktatási rendszerbe való belépés és előrehaladás lehetőségét jelenti, azonban a nagyobb kulturális tőkével induló családok egyre nagyobb előnyökre tesznek szert befektetéseik során. Ez azt eredményezi, hogy azok a gyermekek, akiknek családja nem rendelkezik az iskola által preferált tőkékkel, vagy nem erre áldoznak tőkéjükből, fokozatosan kilépnek az oktatásból. A társadalmi közvélekedésben ez a mechanizmus úgy jelenik meg, hogy az iskoláztatás lehetősége mindenki előtt nyitott („esélyegyenlőség van”), de vannak olyan családok a hibásak, amelyek nem élnek ezzel. Vagyis az egyenlőtlenségi rendszer újratermelődésének mechanizmusa segíti a társadalmi pozíciók átörökítését, és egyben a felelősséget áthárítja arra a csoportra, amely nem tudja a mobilitás iskolán keresztüli csatornáit kihasználni.


A tőkefajtákhoz tartozik a szociális tőke, amely azon szociális erőforrásokat jelzi, melyek az egyének számára társadalmi közegükben, családjukban elérhetők (Coleman 1997). A gyermek környezetében lévő tőkefajták (gazdasági, kulturális, társadalmi) elérhetősége alapvetően attól függ, hogy a gyermek milyen mértékű kapcsolatot alakít ki a különböző tőkefajták birtokosaival. A szociális tőke, formáit tekintve különböző összefüggések mentén értelmezhető: így például a szülői szerepvállalás és a gyermek fejlődése közötti szoros kapcsolat, vagy a felnőttek által fontosnak tartott értékek és normák rendszere, melyet a gyerekek felé közvetítenek, illetve a gyermek szociális környezetének megbízhatósága, hitelessége.


A családi szocializáció és az iskola viszonyrendszerének egy másik megközelítését Adler a bikulturális szocializáció fogalmával írja le (Forray-Hegedüs 1999). A családi (elsődleges) és az intézményes (másodlagos) térben történő szocializáció párhuzamos hatásrendszere jelenik meg e fogalomban. Eszerint az iskolai eredményesség, majd a társadalmi integráció sikerességének kulcsa, hogy a két szocializációs tér (családi és intézményes) között mekkora az átfedés. Az azonosságok és különbségek mibenlétét a terek kulturális összetevőiben lehet fellelni. Ez esetben a kultúra magában foglalja az adott térre jellemző és állandónak tekinthető értékeket, normákat, szabályokat, mindezek objektivizálódott tárgyait, valamint az átörökítésük során használt nyelvi szocializációs formákat és a büntetési és jutalmazási rendszert. A bikulturális szocializáció folyamatának egyik része azt jelenti, hogy valamely kisebbségi csoport tagja beleszületik eredeti kultúrájába, és ennek jellemzőit nagyobbrészt észrevétlenül sajátítja el. A folyamat másik oldala a közoktatásba (óvoda, iskola) lépéskor kezdődik, vagy azt megelőzően például már a tömegkommunikáció hatására indul el, amikor a többségi társadalom kultúrája is megjelenik szocializációs terepként a kisebbségi csoport tagja számára. E kettősség kapcsán a bikulturális szocializáció elmélete szerint vannak olyan családi szocializációk, melyek kulturális tartalma kis átfedést mutat az iskolára jellemző kulturával. Ezt azonban, mint megoldandó helyzetet kezeli: célul tűzi ki a két tér átfedésének szélesítését. Az egyik fontos szereplő a mediátor, aki az iskolai kulturális térben otthonosan mozgó személy (például pedagógus), aki megismerve az eltérő kultúrájú primer szocializációs teret, képes abból elemeket átemelni az iskola világába. A másik szereplő a transzlétor, aki az iskolától eltérő kultúrájú elsődleges szocializációs térből érkezve már sikereket ért el a másodlagos (intézményi) szocializációs térben, és közössége számára képes kulturális elemeket közvetíteni az intézményi térből. Természetesen ez a kétirányú folyamat nem képzelhető el konfliktusok nélkül, így a bikulturális szocializáció sikerességének záloga a folyamatos és nyílt kommunikáció, valamint az együttműködés.
 
A két elméleti megközelítés különbsége, hogy lát-e lehetőséget e helyzetben az iskolában deklarált és rejtetten működő funkciók ellentmondásainak feloldására. Bourdieu a mellett foglal állást, hogy az iskolarendszer a társadalmi egyenlőtlenség újratermelődésének eszköze, és a háttérben megjelenő (általa a tőkefajták működésével leírt) folyamatok ezt megváltoztathatatlanná teszik. Ezzel szemben a bikulturális szocializáció elméletének megalkotója és követői gyakorlati megoldásokat kínálnak az iskolai, intézményi rejtett mechanizmusok ellensúlyozására, melyek összességében a méltányosság fogalomkörébe sorolhatók


« Előző | Következő »