Cigányság: etnikum, nemzetiség, kultúra?

Fókuszunk legfontosabb, s máig tisztázatlan pontja, antagonisztikus módon ugyanakkor alapja is, hogy valójában kik tekinthetőek ezen önmagában is heterogén csoport reprezentánsainak. Ladányi és Szelényi (2001) megkísérli ugyan e kérdés tisztázását, az alapvető felvetés azonban több ponton eltérő megítélések alá eshet - azaz objektíven mérhetetlen. Az önidentifikáció megbízhatatlan, eseti statisztikai változó (Durst 2006; Eriksen 2008:51), ugyanakkor a társadalmi környezet vélekedése alapján hozott besorolás személyiségi jogokat sérthet. Kihívást jelent a témában publikálók számára a vizsgáltak körének meghatározásán túl a referenciák valódi relevanciájának meghatározása is (Ries 2008).

A magyarországi romák/cigányok lélekszámáról a rendszerváltozást követően készült felmérés során a származást Kemény és kutatótársai (1997) 1993/94-ben annak alapján határozták meg, hogy a nem roma környezet kiket tekint ezen etnikumhoz tartozónak. Eszerint 1993/94-ben az össznépesség mintegy 5%-át kitevő több mint 500 ezer főt sorolhatunk ehhez a népcsoporthoz. Hivatalosan (KSH 2002) a Magyarországon élő romák/cigányok száma 190 ezer, becsült számuk különböző kutatók szerint 400-600 ezer fő. Babusik (2007) 620 ezer fős etnikumról beszél; az 1993-ban született 116 ezer gyermekből 13 823 tartozik ezen kisebbséghez, ami az adott generációra vetítve csaknem 12%-os reprezentációt jelent (Vajda 1997).

Jellemző a témával foglalkozó közbeszédben, hogy összekeveredik egy etnikai és egy szociális kérdés, hiszen az érintettek jelentős hányada társadalmunkban marginális helyet foglal el. A cigánysággal kapcsolatban napjainkban leginkább kutatott területek a demográfiai, szociális, egészségügyi helyzet, az iskolázottság, a területi elhelyezkedés, valamint a munkaerő-piaci sajátosságok. E mutatókat röviden jellemezve Babusik (2007) gondolatvezetése mentén elmondható, hogy a roma/cigány nemzetiségűek korösszetétele a többségi társadalométól eltérő szerkezetet mutat, mivel viszonylag magas a termékenysége és a halandósága, átlagéletkora azonban tíz évvel rövidebb, mint a többségi társadalomé. A jellemzően rossz egészségügyi mutatók a szegénységfaktor következményei - bár e tekintetben a nevezett etnikumon belül akár hússzoros jövedelmi különbség is kimutatható -, a településszerkezeti sajátosságokkal, hátrányokkal összefüggésben pedig szignifikáns a munkanélküliek aránya. Jelentős részük „mélyen a létminimum alatt él, iskolázatlanok, szakképzetlenek. Érdekvédelmi és kulturális szervezeteik, önkormányzataik egyedül képtelenek megoldani a problémáikat. Szegénységük újratermelődik" (Koltai 1999).

E sajátos szociális helyzet okozza azt a dilemmát, mellyel a mindenkori, cigányságot érintő szakpolitikák megfogalmazásakor szembesülnek a honatyák: szegénységpolitikát vagy cigánypolitikát folytassanak-e a cigányság helyzetének javítására irányuló intézkedések artikulálásakor. Bár hosszú távú célként megfogalmazódott, hogy a roma kisebbség esetében a szociális és kisebbségpolitikai intézkedések egyértelműen elkülöníthetőek legyenek, az eddigi gyakorlat mindezidáig nem igazolta vissza sikeresen az e törekvésre irányuló megoldásokat (Pulay-Benkő 2008).

Hasonló módon merül fel a cigányság kultúrájának vizsgálata is: etnikus vagy szegénységi kultúráról beszélhetünk-e a roma kisebbség esetében (Szuhay 1999). Véleményem szerint e kérdés mindkét értelmezés elemeit magában foglalja, hiszen nemzeti kultúra percepciónk soha nem tökéletes. Egy alföldi tanyavilágban felnőtt magyar személy és egy dunántúli nagyváros reprezentánsa egyaránt a magyar kultúra hordozói a külső szemlélő számára, holott - bár egy nyelvet beszélnek -, mentális konstrukcióik, szokásaik, világlátásuk, szocializációjuk mássága következtében minden bizonnyal jelentős eltéréseket mutat. Eriksen (2008) a Szuhay (1999) által felvetett kérdés artikulálódását azzal indokolja, hogy az etnikai csoport és más - például társadalmi - csoportok közötti határ igen képlékeny, bizonytalan.

Létezik olyan értelmezés is, miszerint a cigányság évszázadokon keresztül - a jelenlétüket többnyire negatívumként megfogalmazó többségi társadalmi kritika ellenére - folyamatosan újrakonstruálja helyét, szerepét az öreg kontinens egyes - 19. századi értelemben vett -nemzetállamaiban, illetve napjaink folyamatosan bővülő európai uniós terében. Minta számukra az Amerikai Egyesült Államokban élő cigányság helyzete lehet, akik abban különböznek a világ más tájain élő roma/cigány népességtől, hogy sikeresen magukévá tették az életük színteréül szolgáló ország társadalmi és kulturális környezetét; ugyanakkor tudatosan képviselnek egy sajátos cigány világnézetet, fenntartva ezáltal határozottan körvonalazható identitásukat. Mindemellett nem kevésbé amerikaiak, mint cigányok, hiszen e két identitás számukra nem egymást kizáró valóság, hanem kölcsönösen gazdagabbá tévő értékek tárháza (Silverman 1988: 274). Erős (1993:151-152) e modellt, a poliidentitást a társadalmi- és népcsoportok többirányú mobilitásából fakadó jelenségként írja le, ugyanakkor figyelmeztet: a szociális kategorizáció következtében az alárendelt társadalmi csoportok így is durva intolerancia, diszkrimináció áldozatai