Kis magyar társadalmi kórkép

Az ezredfordulót követő sajátos magyar valóság szociális kórképének felvázolása azért fontos eleme az általam lefolytatott vizsgálatoknak, mert azok aktuális társadalmi terét világítják meg (Dezső 2008c). Az alábbiakban néhány olyan meghatározó jelentőségű mutató összegzésére törekszem, melyek mai magyar társadalmunkat jellemzik, s benne az egyenlőtlenségek forrásait jelentik. Áttekintem a roma/cigány kisebbség jellemző jegyeit az oktatásügyben kimutatható tendenciák alapján, felvázolom a legszignifikánsabb oktatási egyenlőtlenségeket. Vázlatos képet kívánok adni arról a társadalomról, melyben élünk, mai magyar valóságunk néhány főbb jellemzőjének (társadalomszerkezet, foglalkoztatottság és munkanélküliség, népesedési viszonyok, regionális jellemzők) rövid bemutatására törekszem.

Egy a TÁRKI kutatói által 2003 őszén 2335 háztartás bevonásával végzett háztartási monitorvizsgálat (Jenei 2004) eredményei alapján elmondható, hogy a rendszerváltozás óta eltelt időszak jelentős változásaihoz képest mára stabilizálódni látszik társadalmunk osztályszerkezete. A felmérés megállapítja, hogy napjaink Magyarországán öt jól elkülönülő társadalmi rétegről beszélhetünk: a társadalom 3%-a tartozik az elit kategóriába, 8,1% a felső középosztály, 30,8% a középosztály soraiba. A munkásosztály a legszélesebb réteget képezi, ez 37,8%-ot jelent. A társadalom legalján található 20%-os réteg jellemzően az államtól való függőségben él. Különös figyelmet érdemel, hogy a két alsó réteg közötti határ rendkívül jelentős, nehezen átjárható, így a legrosszabb helyzetben lévők felzárkózása komoly kihívást jelent.

Jenei (2004) kitér a jövedelmi egyenlőtlenségek mértékére (a társadalom legfelső ötödének jövedelme osztva a legalsó ötöd jövedelmével) is, melynek értelmében nemzetközi összehasonlításban a közepes egyenlőtlenséggel jellemezhető országok közé tartozunk. A 2003-as adatok értelmében a legnagyobb jövedelmű csoportok 8,4-szer annyit kerestek, mint a legalsóbbak. A roma családok csupán az átlagjövedelem felét keresik.

A „FigyelőNet" nevű internetes portál 2007. november 8-ai közlése szerint (Minden negyedik... 2007) napjainkban Magyarországon minden negyedik család a létminimum alatt él. Az Magyar Távirati Iroda e honlapon arról tudósít, hogy „a Magyar Szegénységellenes Hálózat monitoring jelentése szerint a szegénység aránya Magyarországon az összes háztartásoknál 28%, az összes gyermekes háztartásoknál 41%". A jelentés alapjául szolgáló, 2007 nyarán végzett felmérés legfőbb megállapításai azt mutatják, hogy a szegény családok döntő többsége bevételeinek jelentős részét, szinte egészét gyermekeik nevelésére, illetve a legelemibb szükségleteik fedezésére kénytelenek fordítani; s ezek a családok se tartalék pénzzel, se jövőképpel nem rendelkeznek.

2007. május-júliusában hazánkban a foglalkoztatottak száma 3 millió 949 ezer, a munkanélkülieké 297 ezer fő volt, ami 7,0%-os munkanélküliségi rátát jelent (KSH 2007). A vizsgált időszakban átlagosan a munkavállalási korúaknak 65,1%-a jelent meg a munkaerőpiacon, ugyanakkor napjainkban a cigány népesség 70%-a (!) gazdaságilag inaktív (Babusik 2007), azaz e területen az össztársadalmi ráta tízszerese jellemzi.

Hazánk aktuális népesedési viszonyaival kapcsolatban egy a KSH munkatársa által publikált tanulmány (Józan 2005) eredményei szolgálnak támpontul. Ennek értelmében 2005. január 1-jén Magyarország népessége 10 096 000 volt. Bár a pozitív vándorlási különbözet kedvezően hatott a tényleges fogyás mértékére, ez még így is megközelítette a 21 ezer főt 2004-ben. A demográfiai helyzet magyar sajátossága ugyanis, hogy a tartósan alacsony termékenységhez tartósan magas halandóság társul.

Az öregedési index (a 65 évesek és idősebbek részaránya összevetve a 0-14 évesek részarányával) megközelítőleg 100%. Ez azt jelenti, hogy 2004-ben lényegében azonos volt a 0-14 évesek és a 65 évesek és idősebbek száma. 2004-ben a férfiak születéskor várható élettartama 68,7 év, a nőké 77,1 év volt. Az idősek hányadának jelentős növekedése a munkaképes korúak részarányához képest jelentős gazdasági-társadalmi és politikai következményekkel jár.

Amint az 1. ábra adatai is mutatják, a roma népesség más demográfiai fejlődési szakaszban van, mint a többségi társadalom egésze, várható élettartama átlagosan tíz évvel rövidebb, mint a többségi népességé (Babusik 2007). A roma és többségi társadalom eltérő demográfiai szerkezete a két csoport között fennálló társadalmi egyenlőtlenségek egyik alapja.

A teljes termékenységi arány (TTA) az összlakosságot tekintve Magyarországon 2004-ben 1,28 volt (Józan 2005), ugyanakkor a roma népesség azonos mutatója 3,6 (Babusik 2007). Az egyszerű (nem bővített) utánpótlásához a TTA értékének legalább 2,10-nek kellene lennie. 2004-ben 95 ezer volt az élveszülöttek száma, 1000 lakosra mindössze 9,4 élveszületés jutott. 2004-ben 53 ezer terhességet szakítottak meg, minden 100 élveszületés mellett 56 terhesség-megszakítás történt (Józan 2005).

2004-ben 1000 lakosra mindössze 4,3 házasságkötés jutott. Tizenéves korban már alig kötnek házasságot: 2004-ben a férfiak házasságkötési gyakorisága a 30-34 éves korban, a nőké a 25-29 éves korban volt a legmagasabb. Az utóbbi évtizedben évente átlagosan 24 ezer házasságot bontottak fel, az 1000 lakosra jutó válások száma 2,2 és 2,5 között ingadozott - nemzetközi összehasonlításban ez közepesen magas gyakoriságnak felel meg. A házasságok mérlege egyre kedvezőtlenebb az egyre ritkábbá váló házasságkötések és gyakori válások miatt. Az özvegyülés és válás következtében megszűnő házasságok száma jóval meghaladja az új házasságkötések számát: 2004-ben közel 77 ezer házasság szűnt meg, s csupán 44 ezer új köttetett. A házas népesség részaránya az 50%-ot sem éri el (Józan 2005).

A fentebb ismertetett általános társadalomkép részletezőbb áttekintése további összetevők vizsgálatát is kívánatossá teszi. Ezek közül talán a legszignifikánsabb a területi tagozódás, a regionális, kistérségi jellemzők. Amint a 2. ábra és 3. ábra adatai is mutatják, a fejletlen, illetve igen fejletlen csoportba tartozó kistérségek az országnak éppen azon részein helyezkednek el, ahol a cigányság felülreprezentált a lakosság tekintetében (Babusik 2007; Cserti Csapó 2004). A legkedvezőtlenebb munkaerőpiaci statisztikákkal éppen azon országrészek jellemezhetők, ahol magas a cigány népesség száma és aránya az összlakossághoz képest. A hagyományosan rossz gazdasági szerkezettel és foglalkoztatási mutatókkal rendelkező kistérségekbe települtek be nem csupán a romák, hanem olyan társadalmi csoportok is, amelyek a jobban prosperáló térségekből kiszorultak, azokban nem találták meg helyüket, munkalehetőségeiket. Az ezekben a kistérségekben élő cigány népesség nagyobb része azon társadalmi csoportokhoz tartozik, akiknek alacsony az iskolai végzettsége, halmozottan hátrányos helyzetűek a gazdasági szervezetekkel, foglalkoztatókkal amúgy is gyéren ellátott területeken. Egy oda-vissza ható mechanizmust figyelhetünk meg tehát, hiszen e kistérségek foglalkoztatási adatait a nagy számban ott élő esélytelen népesség is rontja. A hátrányos helyzetű, elmaradott, leszakadó térségek tehát csaknem lefedik a cigány népesség által lakott tájakat, a cigányság 50%-a az ország területének 15%-án él (Cserti Csapó 2004).

A fent vázolt társadalomrajz nem tükröz egészséges képet. Bár a legtöbb marker esetében a roma/cigány lakosságra vonatkozó adatok a legijesztőbbek, koránt sem állíthatjuk, hogy a kihívást jelentő szegmensek kizárólag e népcsoportot érintik, össztársadalmi problémákra kell megoldást keresnünk, megoldást keresniük az érintett kormányzati szerveknek, a szakpolitikusoknak. Felmerül a kérdés, hogy egy beteg társadalom alkalmas lehet-e pozitív oktatáspolitikai célkitűzések megvalósítására, hiszen a fenti kórkép értelmében nem csupán az iskola tanulóinak jelentős része, hanem az ott dolgozó alkalmazottak, pedagógusok, s az intézményi partnerek, sőt maguk a politikai döntéshozók is szükségszerűen alanyai a leírt kórtörténetnek.