IV. A kooperatív tanulás alapelvei
Tevékenység
A kooperatív tanulás megfelelő
működéséhez figyelembe kell venni azokat az alapelveket, amelyek nélkül nem
képzelhető el az együttműködéshez
szükséges pozitív kölcsönösség viszony (interdependencia) kialakulása, és amelyek magukba foglalják a
megvalósításhoz szükséges legfontosabb feltételeket is. Spencer Kagan szerint a
kooperatív tanulásnak négy fontos alapelve van: párhuzamos interakciók, építő
egymásrautaltság, egyéni felelősség és egyenlő arányú részvétel. Lényeges, hogy mind a négy alapelv egyszerre
érvényesüljön, mert ha valamelyik kimarad, vagy megsérül, már nem beszélhetünk
kooperatív tanulásról (Kagan, 1999; Arató, 2006), „szubkooperatív, ha csak némely
alapelv érvényesül." vagy „ha egyetlen alapelv sem érvényesül" (Arató, 2010), akkor egyáltalán nem
mondhatjuk a tanulást kooperatívnak.
1. Párhuzamos (egyidejű) interakciók (║): a kooperatív tanulás alapelvével kapcsolatos párhuzamos egyidejű interakció (egy időben történő párhuzamos közös tevékenység) (2. ábra) esetében a közös tevékenységben rejlő kölcsönhatásról van szó. Az együttműködés gyakorlati alapelve, amelynek lényege a tanulásban részt vevők egymás közötti közvetlen kommunikációja, interakciói. Hatékonysága azzal mérhető, hogy a rendelkezésre álló időegység alatt hány egyidejű személyes interakció zajlik. Ezért az alapelv szerint arra kell törekedni, hogy az egy időben zajló személyes interakciók száma minél több legyen, hogy a csoporton belül zajló effektív munkában, az összes csapattag aktívan részt vehessen. Vagyis minden egyes résztvevőnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kérdéseit, ötleteit véleményét, érzéseit elmondhassa. A párhuzamos interakció kifejezéssel Spencer Kagan anyagaiban találkozhatunk, amely szerint a tanulási folyamat célja, hogy tanulóink a rendelkezésre álló időegység alatt minél többször kicserélhessék gondolataikat egymással, minél több legyen a párhuzamosan futó közös tevékenység, és az ebben rejlő kölcsönhatás. A hagyományos tanórákon sok tanár energiája jelentős részét arra fordítja, hogy diákjai kizárólag rá vagy a szövegre összpontosítsák a figyelmüket, ráadásul mindezt síri csendben tegyék. Elfelejtik, hogy azt tiltják meg diákaiknak, amit azok legjobban szeretnének: a társaikkal való interakciót. Nem csoda, ha a hagyományos tanórák végére a tanárok kimerülnek a fegyelmezéstől. A frontális tanulásszervezési forma, a kérdés-felelet módszerével csak egy szálon futó kommunikációt tesz lehetővé, amely folyamatban egyszerre csak egy tanuló beszél, így az egy diákra eső aktív részvételi arány nagyon alacsony. A tanár egymás után szólítja fel a diákokat, akik válaszolnak, míg a többiek passzív hallgatók. Ebből kifolyólag egy diákra nagyon kevés idő jut, vagy talán semmi, különösen a nagy létszámú osztályokban. Nem csoda, ha a diákok egy idő után unatkozni fognak, esetleg fegyelmezetlenek, zavarják a munkát, vagy mással foglalkoznak. A kooperatív tanulás sarkalatos pontja a tanulásszervezés, amelyet úgy kell előkészíteni és megszervezni, hogy mindenkinek legyen feladata, minden diák figyelme le legyen kötve, aktívan részt vegyen a tevékenységben, és működjön a tanulók közötti, egyidejű több szálon futó interakció. A diákok párokban, csoportokban aktív kommunikációt, munkát folytathatnak (nem csupán a tanári előadás passzív befogadói). „David W. Johnson és Roger T. Johnson kutatásai is arra hívták fel a figyelmet, hogy az iskolák - melyek jelentős része mamut intézménnyé válva a személytelen formalitás növekedését vonta maga után, melyekben az oktatás 85 %- át előadások, ülőmunka, számonkérés, versenyek alkotják - nem veszik jelentőségüknek megfelelő mértékben figyelembe a gyerekek egymás közötti, és a felnőttekkel való kapcsolatainak fontosságát." (Vastagh , 1999. 20-21.) John Goodman felmérései arra utalnak, hogy a csoportmunkánál az egy főre eső kommunikáció, az aktív részvétel 5 percre nő, amely több mint tízszerese az előbb említetteknél. Pármunkánál ez tovább kétszereződik. Vagyis ebből következik, hogy a több szálon futó kommunikációra épülő kooperatív csoportmunka eredményesebb a frontális tanulásnál, ahol egy szálon futó kommunikáció folyik, de a pármunka még hatékonyabb a csoportmunkánál. (Kagan, 1999.) Minden pedagógus felelőssége az, hogy jól kihasználja ezt a lehetőséget, és megfelelően alkalmazza az egyidejű párhuzamos interakció elvét: kis létszámú csoportok létrehozásával, csoporton belüli és kívüli pármunkákkal.
2. Építő egymásrautaltság (□□□): az építő egymásrautaltság magába foglalja a motivációt, ösztönzést (ösztönző egymásrautaltság) és a kölcsönös pozitív egymásra hatást („positive interdependence"). Jellemzője, hogy az egyének és a csoportok fejlődése szorosan összefügg, pozitívan korrelál egymással, és az egyik diák fejlődéséhez társul a másik diák fejlődése. Az egyén vagy csoport sikere, fejlődése függ, a másik egyén illetve csoport fejlődésétől és sikerétől, vagyis a csoport tagjai egymásra vannak utalva, érvényesül a pozitív egymásra hatás a tudás megszerzésében, a feladat elvégzésében. A pozitív egymásrautaltság lényege, hogy úgy szervezem a tanulási folyamatokat, hogy abban a tudáselsajátítás csakis együttműködéssel legyen lehetséges (ösztönző egymásrautaltság). Vagyis olyan stratégiát tervezek, módszereket alkalmazok, amelyek együttműködésre ösztönöznek, amelyekben csak akkor lesz hatékony a tanulás, ha a csoport tagjai együttműködnek, és ők maguk is érzik ennek a szükségességét. Fontos, hogy a diákok megtapasztalják az együttműködés előnyét abból a szempontból, hogy mindenki tudása és aktív, egyenlő részvétele szükséges ahhoz, hogy közös alkotás, produktum jöjjön létre, hisz mindenki újonnan szerzett tudása épül mindenki tudására. Fontos, hogy érezzék, számíthatnak egymásra, építhetnek egymás tudására. Az egymásrautaltság erősödésével az együttműködő magatartás is erősödik, míg a negatív egymásrautaltság versengést szül. Az individuális oktatás keretei között nincs semmiféle összefüggés a diákok eredményei között, itt az egymásrautaltság teljes hiányáról beszélhetünk. Az építő egymásrautaltságot befolyásolhatja az értékelés is, amely alapján erős és gyenge változatról beszélhetünk: a.) Erős egymásrautaltságról beszélhetünk, ha a csoport sikere egyenlő mértékben függ minden tagtól (Például, ha egy tanuló feladata rossz, akkor a csoport nem kap pontot, vagy például minden tagnak legalább 80%-os teljesítményt kell nyújtania). Minden egyes csoporttag igyekszik egyenlő hozzájárulással a maximumot kihozni önmagából a csoport sikeres működése érdekében, és ebben segíthetnek is egymásnak. b.) Gyenge változatról van szó, ha a csoporton belül nem egyenlő a hozzájárulás. Például, ha csoport átlageredménye számít, vagyis a részeredmények összege adja a csoport átlageredményét, ekkor nagyon gyenge a motiváció, és minden tag nem érdekelt abban, hogy a maximumot nyújtsa. Előfordulhat, hogy a csoport tagjai nem egyenlő mértékben veszik ki a részüket a munkából, egyes tanulók többet, mások kevesebbet vállalnak. A versenyeztető oktatás keretei között negatív egymásrautaltság érvényesül, mivel a diákok nem érdekeltek az együttműködésben, egymás segítésében, hisz ezt a tanár még bünteti is. A gyengébb tanulók nincsenek motiválva az aktívabb munkára, érdektelenné válnak, hisz csak az kap elismerést, aki az első kérdésre hibátlanul tudja a választ, vagy előbb jelentkezik.
3. Egyéni felelősség, számon kérhetőség (1): a kooperatív tanulás legfontosabb célja az egyén fejlődése, amely az egyén igényeiből, szükségleteiből, elvárásaiból indul ki. A kooperatív tanulási folyamatban mindenkinek van csoportbeli szerepe, amelyek segítik a partneri kapcsolatteremtést, együttműködést, és igénylik az egyén felelősségét. A szerepek abban is segítenek, hogy az egyéni fejlesztési terveket ehhez igazítsuk, és be tudjuk tervezni a differenciálást a heterogén csoportokon belül. Az egyéni felelősség szempontjából fontos, hogy a tanulók személyesen is motiváltak legyenek, és ne kényszernek érezzék az egyéni munkához társuló egyéni felelősséget. Ugyanakkor tisztába legyenek azzal, hogy ezt számon is kérik tőlük (csoport, tanár). Ezért fontos, hogy tudják, hogy munkájukat lelkiismeretesen, pontosan, a legjobb tudásuk szerint kell elvégezni. A felelősség mindkét szintjét az egyéni és a csoportfelelősséget is integrálni kell a kooperatív tanításba. A csoportoknak felelősnek kell lenni azért, hogy elérjék a céljaikat, és mindegyik csoporttagnak felelősnek kell éreznie magát azért, hogy elvégezze a saját részét a munkából (individuális felelősség), megfelelően képviselni tudja a csoport célját és hozzájáruljon az eredményhez. Az egyéni felelősség meghatározó a csoport fejlődése és a minőségi munka szempontjából. Az egyéni felelősség akkor áll fenn, ha mindegyik csoporttag teljesítményét mérik, és az eredményeket visszajutatják a csoporthoz és az egyénhez. Fontos, hogy a csoport tudja, hogy kinek van szüksége több segítségre, támogatásra a feladat elvégzésénél, és a csoporttagok is tudják, hogy nem támaszkodhatnak mások teljesítményére. Abban az esetben, ha nehézzé válik az egyes tagok teljesítményének azonosítása, ha a csoporttagok hozzájárulásai feleslegesek, ha a tagok nem érzik magukat felelősnek a végeredményért, akkor ajándékként tekinthetnek az elért eredményre. Az alapelv célja, hogy különböző módszerek segítségével alakítsa a felelősségtudatot az egyénekben önmaguk, társaik és csoportjuk iránt. Ez azért fontos, mert a csoport egyes tagjainak teljesítménye, jelentősen befolyásolja a csoportmunka értékét és eredményeit. Amennyiben érvényesül az alapelv az együttműködési folyamatban, úgy az egyén felelősséget érez, és érdekelt abban, hogy feladatát képességeinek megfelelően (személyes, szociális, tanulási kompetenciák, egyéni tájékozottság tekintetében) a tőle telhető legjobban elvégezze. Az egyéni felelősség gyakran hiányzik a hagyományos tanóra kereteiből, és néhány tanuló csak úgy ellébecol. A diákok tudják, ha nem jelentkeznek, a tanár nem fogja őket felszólítani, így nem is kell semmit tenni, ezáltal a motiváció, hogy tanuljanak, és bekapcsolódjanak a tanórai munkába, nagy mértéken csökken. Rendszerint a tanár csak azokat szólítja fel, akik jobban felkészültek, jelentkeznek, és figyelmen kívül hagyja azokat, akiknek a leginkább szüksége lenne rá, hogy motiváltakká váljanak. Az egyéni felelősségvállalás kialakításában segít: a.) Kisebb méretű csoportok létrehozása (minél kisebb a csoport, annál nagyobb az egyéni felelősség), b.) A tanulók egyéni munkája, egyéni prezentációja, számon kérhetősége, akár a véletlenszerű szóbeli feleltetés: egy tanulót felszólítunk, hogy mutassa be a csoport jelenlétében a közös munkájukat. Az egyéni felelősség kialakításában igen nagy szerepe van az értékelésnek, amelynek a tartalomtól és módszerektől függően két formája is lehet: a.) Az egyik a „pontfelelős értékelés", amelyről akkor beszélünk, ha a csoport minden tagja ugyanabból a témából ír egy tesztet, vagy felmérőt, és az egyéni pontszámok összege, vagy átlaga alapján számítjuk ki a csoport eredményét. A csoport minden tagja felelős ugyan a csoport sikeréért, de még sem biztos, hogy egyenlő arányú a részvétel, mert könnyen kialakulhat az „igavonó" (Aki sokat dolgozik a csoport érdekében. ) és a „potyautas" (Aki nem igyekszik, csak élvezi a csoport sikerét) szerep. b.) A másik forma a „részben felelős értékelés", amikor munkamegosztás van a tagok között, olyan formában, hogy a témát, amelyek egymásra épülnek, felosztják maguk között, és mindenki a saját részfeladatáért felel. Lényeges, hogy mindenki jól kidolgozza az anyagot azért, hogy mindenki számára érthető legyen, és mindenki meg tudja tanulni. A csoport egyes tagjainak teljesítménye a csoportmunka értékét befolyásolja, így az egyén érdekelt abban, hogy feladatát a tőle telhető legjobban elvégezze, hisz számon kérik tőle, reprezentálnia kell az elvégzett munkáról és a szereptevékenységéről. A részfeladatokat (az egyéni munkákat) pontozhatjuk, vagy akár osztályozhatjuk is. Ezáltal mindenki motiváltabb lesz abban, hogy jobb eredményt érjen el, és felelős legyen önmagáért, csoportjáért. Az egyéni felelősség kialakítását jelentősen befolyásolják a kapott egyéni csoportszerepek, amelyek viselkedésminták, kompetenciák átadásával segítik az együttműködést, egyén és csoportfejlődést, változást, a fegyelmezett munkát. A tanárnak segít az egyéni személyes és szociális kompetenciák, a tanulási és ismeretszerzési képességek fejlesztésének megtervezésében valamint és csoportdinamika alakításában.
4. Egyenlő részvétel és hozzáférés (=): az egyenlő részvétel kooperatív alapelv lényege, hogy a kooperatív tanulásszervezés tanulási folyamatait úgy kell megszervezni, hogy mindenki lehetőleg egyenlő arányban hozzáférjen a közös tudáshoz. A frontális oktatás keretei között gyakran előfordulhat, hogy egy-két tanuló nem érdeklődik, nem jelentkezik, vagy a tanár sem szólítja fel egész órán, így nem vesz rész a közös munkában, ez egyenlőtlen részvételt eredményez a tanórai munkában. A jól szervezett kooperatív tanulási folyamatban a csoport hatásának következtében ez nehezen képzelhető el, és nagyobb az esélye annak, hogy minden tanuló dolgozik, mivel a részvétel összefügg a csoport sikerével. A tanárnak mindig arra kell törekednie, hogy mindenki képességeinek megfelelően egyenlő eséllyel vehessen részt a tanulásban, a tudásszerzésben. Olyan kooperatív módszereket, eszközöket kell biztosítani, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki saját igényei, és szükségletei szerint elégíthesse ki tudásvágyát. A kooperatív tanulásszervezés során tehát arra kell törekednünk, hogy mindenkinek a tudása érvényesülhessen, s hogy mindenki egyenlő eséllyel, pillanatnyi tudásának, képességeinek megfelelően hozzáférhessen a tudáshoz egy támogató kiscsoport keretében. Az egyenlő esélyt biztosító aktivitás és az egyenlő arányú részvétel a tanár szervező munkájával, módszerekkel, az idő meghatározásával befolyásolható.
Leggyakoribb módszerek, amelyek segítik a négy alapelv megvalósulását:
A tanulók dolgozhatnak párban vagy csoportban. Pármunkák módszerei például: páros szóforgó, párok közt megosztott idő módszerek (Minden tag ugyanannyi időt kaphat a szereplésre, Pl. 2 percig beszélhet mindegyik tanuló). Pár és csoport: gondolkozz-beszéld meg párban-csoporttanács. Csoportos módszerek: szóforgó; csoportinterjú változatai; csoportforgó; kerekasztal-körforgó, működtető szerepkörök (részvételi normákat alakít ki); csoportmozaik (mozaik I.): például, ha a csoporton belüli mozaik módszer segítségével egy irodalmi művet elemzünk, akkor a témát annyi résztémára bontjuk, ahány csoporttag van a csoportokban, hogy mindenkinek jusson feladat. A munkamegosztás mindenkit a feladat egy részletéért tesz felelőssé, ez differenciálásra is lehetőséget ad, ha képességek figyelembevételével tesszük. Mindenki motivált, képességének megfelelően egyenlően részt vesz a feladatmegoldásban, és egyenlően részesül a sikerből, így jól is érzi magát. Szakértői mozaik: (mozaik II.), amelyben mindenki szakértői csoportot is kap témája megértéséhez és kidolgozásához, és közös jegyzet születik: partnerek egyenlő hozzáféréssel; tanulókvartett (kontroll) megfelelő lépések szervezésével; a csoportinterjú változatai. Pár és csoport: gondolkozz-beszéld meg párban-csoporttanács. E módszereket önálló struktúraként alkalmazhatjuk, vagy akár többet is egy tanulásszervezési modell keretében. A módszereken mi magunk is változtathatunk, a célunk érdekében úgy, hogy az alapelveket mindig figyelembe vesszük, így akár mi magunk is képesek vagyunk új módszerek megalkotására.
A jól megalapozott, jól szervezett kooperatív tanulásra épülő tanórákon, foglalkozásokon, a különböző tanulásszervezési modellek keretében mind a négy alapelvnek érvényesülni kell, mert csak így lesz hatékony a tanulás: a szociális értékek és az ismeretek elsajátítása. A tanulókat ezen elvek érvényesítésével és ezeket kiegészítő állandó pozitív értékeléssel tesszük érdekeltté, motiválttá, felelőssé a saját és társaik munkája iránt. Tehát a kooperatív tanulás „lényegét a kooperatív alapelvekre épülő struktúrák adják. Ezek az alapelvek képezik a paradigma szabályrendszerét, az elmúlt évtizedekben kifejlesztett kooperatív struktúrák/módszerek képviselik a paradigmatikus példákat, vagy másképpen fogalmazva a tanulásszervezés kooperatív mintaértékeit. A kooperatív paradigma megőrzi a pedagógus alkotói szabadságát, ugyanis kimondja, hogy bármely tanulásszervezési struktúra, legyen akár teljesen független fejlesztés a kooperatív műhelyektől, ha érvényesülnek benne a kooperatív alapelvek, akkor együttműködésre épülőnek, kooperatívnak tekinthető." (http://nevtud.btk.pte.hu/menu/83/80). Az alapelvek érvényesülésének leírása a különböző módszerekben, tanulmányozható: Arató, Varga, (2006) Együtt-tanulók kézikönyve Bevezetés a kooperatív tanulásszervezés rejtelmeibe kiadványban. Gyakorlati példa a kooperatív alapelvek kialakítására.
1. Párhuzamos (egyidejű) interakciók (║): a kooperatív tanulás alapelvével kapcsolatos párhuzamos egyidejű interakció (egy időben történő párhuzamos közös tevékenység) (2. ábra) esetében a közös tevékenységben rejlő kölcsönhatásról van szó. Az együttműködés gyakorlati alapelve, amelynek lényege a tanulásban részt vevők egymás közötti közvetlen kommunikációja, interakciói. Hatékonysága azzal mérhető, hogy a rendelkezésre álló időegység alatt hány egyidejű személyes interakció zajlik. Ezért az alapelv szerint arra kell törekedni, hogy az egy időben zajló személyes interakciók száma minél több legyen, hogy a csoporton belül zajló effektív munkában, az összes csapattag aktívan részt vehessen. Vagyis minden egyes résztvevőnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kérdéseit, ötleteit véleményét, érzéseit elmondhassa. A párhuzamos interakció kifejezéssel Spencer Kagan anyagaiban találkozhatunk, amely szerint a tanulási folyamat célja, hogy tanulóink a rendelkezésre álló időegység alatt minél többször kicserélhessék gondolataikat egymással, minél több legyen a párhuzamosan futó közös tevékenység, és az ebben rejlő kölcsönhatás. A hagyományos tanórákon sok tanár energiája jelentős részét arra fordítja, hogy diákjai kizárólag rá vagy a szövegre összpontosítsák a figyelmüket, ráadásul mindezt síri csendben tegyék. Elfelejtik, hogy azt tiltják meg diákaiknak, amit azok legjobban szeretnének: a társaikkal való interakciót. Nem csoda, ha a hagyományos tanórák végére a tanárok kimerülnek a fegyelmezéstől. A frontális tanulásszervezési forma, a kérdés-felelet módszerével csak egy szálon futó kommunikációt tesz lehetővé, amely folyamatban egyszerre csak egy tanuló beszél, így az egy diákra eső aktív részvételi arány nagyon alacsony. A tanár egymás után szólítja fel a diákokat, akik válaszolnak, míg a többiek passzív hallgatók. Ebből kifolyólag egy diákra nagyon kevés idő jut, vagy talán semmi, különösen a nagy létszámú osztályokban. Nem csoda, ha a diákok egy idő után unatkozni fognak, esetleg fegyelmezetlenek, zavarják a munkát, vagy mással foglalkoznak. A kooperatív tanulás sarkalatos pontja a tanulásszervezés, amelyet úgy kell előkészíteni és megszervezni, hogy mindenkinek legyen feladata, minden diák figyelme le legyen kötve, aktívan részt vegyen a tevékenységben, és működjön a tanulók közötti, egyidejű több szálon futó interakció. A diákok párokban, csoportokban aktív kommunikációt, munkát folytathatnak (nem csupán a tanári előadás passzív befogadói). „David W. Johnson és Roger T. Johnson kutatásai is arra hívták fel a figyelmet, hogy az iskolák - melyek jelentős része mamut intézménnyé válva a személytelen formalitás növekedését vonta maga után, melyekben az oktatás 85 %- át előadások, ülőmunka, számonkérés, versenyek alkotják - nem veszik jelentőségüknek megfelelő mértékben figyelembe a gyerekek egymás közötti, és a felnőttekkel való kapcsolatainak fontosságát." (Vastagh , 1999. 20-21.) John Goodman felmérései arra utalnak, hogy a csoportmunkánál az egy főre eső kommunikáció, az aktív részvétel 5 percre nő, amely több mint tízszerese az előbb említetteknél. Pármunkánál ez tovább kétszereződik. Vagyis ebből következik, hogy a több szálon futó kommunikációra épülő kooperatív csoportmunka eredményesebb a frontális tanulásnál, ahol egy szálon futó kommunikáció folyik, de a pármunka még hatékonyabb a csoportmunkánál. (Kagan, 1999.) Minden pedagógus felelőssége az, hogy jól kihasználja ezt a lehetőséget, és megfelelően alkalmazza az egyidejű párhuzamos interakció elvét: kis létszámú csoportok létrehozásával, csoporton belüli és kívüli pármunkákkal.
2. Építő egymásrautaltság (□□□): az építő egymásrautaltság magába foglalja a motivációt, ösztönzést (ösztönző egymásrautaltság) és a kölcsönös pozitív egymásra hatást („positive interdependence"). Jellemzője, hogy az egyének és a csoportok fejlődése szorosan összefügg, pozitívan korrelál egymással, és az egyik diák fejlődéséhez társul a másik diák fejlődése. Az egyén vagy csoport sikere, fejlődése függ, a másik egyén illetve csoport fejlődésétől és sikerétől, vagyis a csoport tagjai egymásra vannak utalva, érvényesül a pozitív egymásra hatás a tudás megszerzésében, a feladat elvégzésében. A pozitív egymásrautaltság lényege, hogy úgy szervezem a tanulási folyamatokat, hogy abban a tudáselsajátítás csakis együttműködéssel legyen lehetséges (ösztönző egymásrautaltság). Vagyis olyan stratégiát tervezek, módszereket alkalmazok, amelyek együttműködésre ösztönöznek, amelyekben csak akkor lesz hatékony a tanulás, ha a csoport tagjai együttműködnek, és ők maguk is érzik ennek a szükségességét. Fontos, hogy a diákok megtapasztalják az együttműködés előnyét abból a szempontból, hogy mindenki tudása és aktív, egyenlő részvétele szükséges ahhoz, hogy közös alkotás, produktum jöjjön létre, hisz mindenki újonnan szerzett tudása épül mindenki tudására. Fontos, hogy érezzék, számíthatnak egymásra, építhetnek egymás tudására. Az egymásrautaltság erősödésével az együttműködő magatartás is erősödik, míg a negatív egymásrautaltság versengést szül. Az individuális oktatás keretei között nincs semmiféle összefüggés a diákok eredményei között, itt az egymásrautaltság teljes hiányáról beszélhetünk. Az építő egymásrautaltságot befolyásolhatja az értékelés is, amely alapján erős és gyenge változatról beszélhetünk: a.) Erős egymásrautaltságról beszélhetünk, ha a csoport sikere egyenlő mértékben függ minden tagtól (Például, ha egy tanuló feladata rossz, akkor a csoport nem kap pontot, vagy például minden tagnak legalább 80%-os teljesítményt kell nyújtania). Minden egyes csoporttag igyekszik egyenlő hozzájárulással a maximumot kihozni önmagából a csoport sikeres működése érdekében, és ebben segíthetnek is egymásnak. b.) Gyenge változatról van szó, ha a csoporton belül nem egyenlő a hozzájárulás. Például, ha csoport átlageredménye számít, vagyis a részeredmények összege adja a csoport átlageredményét, ekkor nagyon gyenge a motiváció, és minden tag nem érdekelt abban, hogy a maximumot nyújtsa. Előfordulhat, hogy a csoport tagjai nem egyenlő mértékben veszik ki a részüket a munkából, egyes tanulók többet, mások kevesebbet vállalnak. A versenyeztető oktatás keretei között negatív egymásrautaltság érvényesül, mivel a diákok nem érdekeltek az együttműködésben, egymás segítésében, hisz ezt a tanár még bünteti is. A gyengébb tanulók nincsenek motiválva az aktívabb munkára, érdektelenné válnak, hisz csak az kap elismerést, aki az első kérdésre hibátlanul tudja a választ, vagy előbb jelentkezik.
3. Egyéni felelősség, számon kérhetőség (1): a kooperatív tanulás legfontosabb célja az egyén fejlődése, amely az egyén igényeiből, szükségleteiből, elvárásaiból indul ki. A kooperatív tanulási folyamatban mindenkinek van csoportbeli szerepe, amelyek segítik a partneri kapcsolatteremtést, együttműködést, és igénylik az egyén felelősségét. A szerepek abban is segítenek, hogy az egyéni fejlesztési terveket ehhez igazítsuk, és be tudjuk tervezni a differenciálást a heterogén csoportokon belül. Az egyéni felelősség szempontjából fontos, hogy a tanulók személyesen is motiváltak legyenek, és ne kényszernek érezzék az egyéni munkához társuló egyéni felelősséget. Ugyanakkor tisztába legyenek azzal, hogy ezt számon is kérik tőlük (csoport, tanár). Ezért fontos, hogy tudják, hogy munkájukat lelkiismeretesen, pontosan, a legjobb tudásuk szerint kell elvégezni. A felelősség mindkét szintjét az egyéni és a csoportfelelősséget is integrálni kell a kooperatív tanításba. A csoportoknak felelősnek kell lenni azért, hogy elérjék a céljaikat, és mindegyik csoporttagnak felelősnek kell éreznie magát azért, hogy elvégezze a saját részét a munkából (individuális felelősség), megfelelően képviselni tudja a csoport célját és hozzájáruljon az eredményhez. Az egyéni felelősség meghatározó a csoport fejlődése és a minőségi munka szempontjából. Az egyéni felelősség akkor áll fenn, ha mindegyik csoporttag teljesítményét mérik, és az eredményeket visszajutatják a csoporthoz és az egyénhez. Fontos, hogy a csoport tudja, hogy kinek van szüksége több segítségre, támogatásra a feladat elvégzésénél, és a csoporttagok is tudják, hogy nem támaszkodhatnak mások teljesítményére. Abban az esetben, ha nehézzé válik az egyes tagok teljesítményének azonosítása, ha a csoporttagok hozzájárulásai feleslegesek, ha a tagok nem érzik magukat felelősnek a végeredményért, akkor ajándékként tekinthetnek az elért eredményre. Az alapelv célja, hogy különböző módszerek segítségével alakítsa a felelősségtudatot az egyénekben önmaguk, társaik és csoportjuk iránt. Ez azért fontos, mert a csoport egyes tagjainak teljesítménye, jelentősen befolyásolja a csoportmunka értékét és eredményeit. Amennyiben érvényesül az alapelv az együttműködési folyamatban, úgy az egyén felelősséget érez, és érdekelt abban, hogy feladatát képességeinek megfelelően (személyes, szociális, tanulási kompetenciák, egyéni tájékozottság tekintetében) a tőle telhető legjobban elvégezze. Az egyéni felelősség gyakran hiányzik a hagyományos tanóra kereteiből, és néhány tanuló csak úgy ellébecol. A diákok tudják, ha nem jelentkeznek, a tanár nem fogja őket felszólítani, így nem is kell semmit tenni, ezáltal a motiváció, hogy tanuljanak, és bekapcsolódjanak a tanórai munkába, nagy mértéken csökken. Rendszerint a tanár csak azokat szólítja fel, akik jobban felkészültek, jelentkeznek, és figyelmen kívül hagyja azokat, akiknek a leginkább szüksége lenne rá, hogy motiváltakká váljanak. Az egyéni felelősségvállalás kialakításában segít: a.) Kisebb méretű csoportok létrehozása (minél kisebb a csoport, annál nagyobb az egyéni felelősség), b.) A tanulók egyéni munkája, egyéni prezentációja, számon kérhetősége, akár a véletlenszerű szóbeli feleltetés: egy tanulót felszólítunk, hogy mutassa be a csoport jelenlétében a közös munkájukat. Az egyéni felelősség kialakításában igen nagy szerepe van az értékelésnek, amelynek a tartalomtól és módszerektől függően két formája is lehet: a.) Az egyik a „pontfelelős értékelés", amelyről akkor beszélünk, ha a csoport minden tagja ugyanabból a témából ír egy tesztet, vagy felmérőt, és az egyéni pontszámok összege, vagy átlaga alapján számítjuk ki a csoport eredményét. A csoport minden tagja felelős ugyan a csoport sikeréért, de még sem biztos, hogy egyenlő arányú a részvétel, mert könnyen kialakulhat az „igavonó" (Aki sokat dolgozik a csoport érdekében. ) és a „potyautas" (Aki nem igyekszik, csak élvezi a csoport sikerét) szerep. b.) A másik forma a „részben felelős értékelés", amikor munkamegosztás van a tagok között, olyan formában, hogy a témát, amelyek egymásra épülnek, felosztják maguk között, és mindenki a saját részfeladatáért felel. Lényeges, hogy mindenki jól kidolgozza az anyagot azért, hogy mindenki számára érthető legyen, és mindenki meg tudja tanulni. A csoport egyes tagjainak teljesítménye a csoportmunka értékét befolyásolja, így az egyén érdekelt abban, hogy feladatát a tőle telhető legjobban elvégezze, hisz számon kérik tőle, reprezentálnia kell az elvégzett munkáról és a szereptevékenységéről. A részfeladatokat (az egyéni munkákat) pontozhatjuk, vagy akár osztályozhatjuk is. Ezáltal mindenki motiváltabb lesz abban, hogy jobb eredményt érjen el, és felelős legyen önmagáért, csoportjáért. Az egyéni felelősség kialakítását jelentősen befolyásolják a kapott egyéni csoportszerepek, amelyek viselkedésminták, kompetenciák átadásával segítik az együttműködést, egyén és csoportfejlődést, változást, a fegyelmezett munkát. A tanárnak segít az egyéni személyes és szociális kompetenciák, a tanulási és ismeretszerzési képességek fejlesztésének megtervezésében valamint és csoportdinamika alakításában.
4. Egyenlő részvétel és hozzáférés (=): az egyenlő részvétel kooperatív alapelv lényege, hogy a kooperatív tanulásszervezés tanulási folyamatait úgy kell megszervezni, hogy mindenki lehetőleg egyenlő arányban hozzáférjen a közös tudáshoz. A frontális oktatás keretei között gyakran előfordulhat, hogy egy-két tanuló nem érdeklődik, nem jelentkezik, vagy a tanár sem szólítja fel egész órán, így nem vesz rész a közös munkában, ez egyenlőtlen részvételt eredményez a tanórai munkában. A jól szervezett kooperatív tanulási folyamatban a csoport hatásának következtében ez nehezen képzelhető el, és nagyobb az esélye annak, hogy minden tanuló dolgozik, mivel a részvétel összefügg a csoport sikerével. A tanárnak mindig arra kell törekednie, hogy mindenki képességeinek megfelelően egyenlő eséllyel vehessen részt a tanulásban, a tudásszerzésben. Olyan kooperatív módszereket, eszközöket kell biztosítani, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki saját igényei, és szükségletei szerint elégíthesse ki tudásvágyát. A kooperatív tanulásszervezés során tehát arra kell törekednünk, hogy mindenkinek a tudása érvényesülhessen, s hogy mindenki egyenlő eséllyel, pillanatnyi tudásának, képességeinek megfelelően hozzáférhessen a tudáshoz egy támogató kiscsoport keretében. Az egyenlő esélyt biztosító aktivitás és az egyenlő arányú részvétel a tanár szervező munkájával, módszerekkel, az idő meghatározásával befolyásolható.
Leggyakoribb módszerek, amelyek segítik a négy alapelv megvalósulását:
A tanulók dolgozhatnak párban vagy csoportban. Pármunkák módszerei például: páros szóforgó, párok közt megosztott idő módszerek (Minden tag ugyanannyi időt kaphat a szereplésre, Pl. 2 percig beszélhet mindegyik tanuló). Pár és csoport: gondolkozz-beszéld meg párban-csoporttanács. Csoportos módszerek: szóforgó; csoportinterjú változatai; csoportforgó; kerekasztal-körforgó, működtető szerepkörök (részvételi normákat alakít ki); csoportmozaik (mozaik I.): például, ha a csoporton belüli mozaik módszer segítségével egy irodalmi művet elemzünk, akkor a témát annyi résztémára bontjuk, ahány csoporttag van a csoportokban, hogy mindenkinek jusson feladat. A munkamegosztás mindenkit a feladat egy részletéért tesz felelőssé, ez differenciálásra is lehetőséget ad, ha képességek figyelembevételével tesszük. Mindenki motivált, képességének megfelelően egyenlően részt vesz a feladatmegoldásban, és egyenlően részesül a sikerből, így jól is érzi magát. Szakértői mozaik: (mozaik II.), amelyben mindenki szakértői csoportot is kap témája megértéséhez és kidolgozásához, és közös jegyzet születik: partnerek egyenlő hozzáféréssel; tanulókvartett (kontroll) megfelelő lépések szervezésével; a csoportinterjú változatai. Pár és csoport: gondolkozz-beszéld meg párban-csoporttanács. E módszereket önálló struktúraként alkalmazhatjuk, vagy akár többet is egy tanulásszervezési modell keretében. A módszereken mi magunk is változtathatunk, a célunk érdekében úgy, hogy az alapelveket mindig figyelembe vesszük, így akár mi magunk is képesek vagyunk új módszerek megalkotására.
A jól megalapozott, jól szervezett kooperatív tanulásra épülő tanórákon, foglalkozásokon, a különböző tanulásszervezési modellek keretében mind a négy alapelvnek érvényesülni kell, mert csak így lesz hatékony a tanulás: a szociális értékek és az ismeretek elsajátítása. A tanulókat ezen elvek érvényesítésével és ezeket kiegészítő állandó pozitív értékeléssel tesszük érdekeltté, motiválttá, felelőssé a saját és társaik munkája iránt. Tehát a kooperatív tanulás „lényegét a kooperatív alapelvekre épülő struktúrák adják. Ezek az alapelvek képezik a paradigma szabályrendszerét, az elmúlt évtizedekben kifejlesztett kooperatív struktúrák/módszerek képviselik a paradigmatikus példákat, vagy másképpen fogalmazva a tanulásszervezés kooperatív mintaértékeit. A kooperatív paradigma megőrzi a pedagógus alkotói szabadságát, ugyanis kimondja, hogy bármely tanulásszervezési struktúra, legyen akár teljesen független fejlesztés a kooperatív műhelyektől, ha érvényesülnek benne a kooperatív alapelvek, akkor együttműködésre épülőnek, kooperatívnak tekinthető." (http://nevtud.btk.pte.hu/menu/83/80). Az alapelvek érvényesülésének leírása a különböző módszerekben, tanulmányozható: Arató, Varga, (2006) Együtt-tanulók kézikönyve Bevezetés a kooperatív tanulásszervezés rejtelmeibe kiadványban. Gyakorlati példa a kooperatív alapelvek kialakítására.