Ahogy azt már korábban is írtam, az 1999-es év a szimulált valóságok terén elég bő termést hozott. Meglepő, hogy pár hónap eltéréssel megjelenő Mátrix és eXistenZ milyen tökéletesen kiegészíti egymást, bizonyos szempontból olyan, mintha egy érem két oldaláról lenne szó.

A Mátrix középpontjában az Ember áll, aki megszerzi a képességet, hogy manipulálja a valóság szimulációját, ezzel elégítve ki a nagyon is emberi vágyat, hogy az elménk erejével lépjük túl a világ által ránk kényszerített korlátokat. „Tudnod kell, hogy ezek a szabályok olyanok, mint egy számítógépes rendszerben - némelyik megkerülhető, a többit megszegheted." - mondja Morpheus Neonak. Ez az a hatalom, ami a későbbiekben annak a félelemnek az ellenpólusává válik, hogy mindannyian csak egyszerű elemek vagyunk, és zombiként létezünk a mátrixban: ha akarjuk, és ha bízunk önmagunkban, akkor zombiból egyenes út vezet a szuperhőssé válás felé. Ennek a lehetőségnek a hangsúlyozása - ahogy arra Žižek is felhívja a figyelmet - kézzelfogható hibákat is eredményez. A film végén a „SYSTEM FAILURE" felirat után Neo elmondja, hogy egy olyan világot fog teremteni, ahol a fizika törvényeire fittyet lehet hányni, ahol „minden lehetséges" - ez viszont csak a mátrixon belül, a szimulációban lehetséges, vagyis ez csak a börtön szabályainak módosítását jelenti, nem pedig a szabadulást, és ez némileg ellentmond a film korábbi részeinek (ŽIŽEK, 2004, 318-319.).

Az eXistenZ arra a félelmünkre alapoz, hogy - akár egy neurotikus személy - végül már nem tudjuk eldönteni, hogy mi is a valóság, és hogy mi nem az, pontosabban, hogy a játék megszünteti (más értelemben aggasztó módon kiterjeszti) magát a valóságot, mint olyat. Itt nincs olyan hatalom, ami feloldozást ad, itt a játék uralkodik rajtunk, úgy, hogy közben mi nem uralkodhatunk a játék felett. „Nem tudom, mi folyik itt. Együtt botorkálunk ebben a formátlan világban, amelynek a törvényei és céljai titokzatosak, alig megismerhetőek, vagy nem is léteznek", mondja Ted Pikul, majd később hozzáteszi, hogy „egy ilyen játékot nem könnyű a piacra dobni", amire Allegra azt válaszolja, hogy „már úgyis mindenki ezt játssza". Az eXistenZ nem az emberre helyezi a hangsúlyt, mint a Mátrix, hanem a virtuális valóságra, és nem az ember győzelmét mutatja be a valóság szabályai fölött, hanem inkább a valóság(ok) kiismerhetetlen szabályrendszerének győzelmét az ember fölött.

Mindemellett az eXistenZ jóval kevésbé veszi komolyan önmagát, világképe árnyaltabb és összetettebb, a valóságról alkotott képe mélyebb, és nem annyira zsigeri vágyaink („hadd lépjek túl komolyabb erőfeszítések nélkül a saját határaimon!") kielégítésére törekszik, mint a Mátrix, hanem inkább felerősíti a valóság természetével kapcsolatos intellektuális kétségeinket.