Célszerűnek tűnik pontosítani, hogy mit is értünk szimulált valóság alatt a későbbiekben a filmek kapcsán: egy olyan mesterségesen létrehozott háromdimenziós teret, amit a hétköznapi valósághoz hasonló módon tapasztalunk meg, olyannyira, hogy a „valódi" valóság és a fiktív valóság elkülönítése problémát okoz.

A fenti definíció - ami egyébként nagyon hasonlít Slavoj Žižek egyik a The reality of the virtual (Ben Wright, 2010) című filmjében elhangzó virtuális valóság-definícióhoz - a „mesterséges" szó nélkül csaknem tökéletesen illene az álom jelenségére. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a valóság-szimuláció alapötlete - már csak hallucinatorikus jellege miatt is - az álom tapasztalatában gyökerezik. Az eXistenZ játékaival játszó ember is álomhoz hasonló révületbe merül, a Mátrix lakói is alváshoz hasonló transzban úsznak a rózsaszín magzatburkaikban, az Eredet álmokban garázdálkodó tolvajai pedig egy speciális gépezetre kötve alszanak, miközben egy fiktív világban tevékenykednek.A virtuális valóságok és az álmok megtapasztalása rendkívül hasonló: mindkettőben „valóságos, érzékletes képekben képzelődünk", de „szerepelnek benne [...] más érzékszervi benyomások is", mindkettő „működése objektívnek látszik", és mindkettőhöz társul „egyfajta tértudat" (FREUD, 1985, 47-48.). De ez csak a technikai szempont. Freud szerint az álom „saját lelki tevékenységünk eredménye" (FREUD, 1985, 45.), és ez a valóság-szimulációk esetében nem mindig áll fenn: itt többnyire egy gép, valamilyen szerkezet okozza az álomszerű hallucinációt. A legtöbb filmben a főhősök tudatosan alakíthatják, átírhatják a másik konstruálta álmot. Freud az Álomfejtésben azt is hangsúlyozza, hogy „a kritika, mely szerint nem történt velünk semmi, hanem csak sajátosan képzelődtünk - álmodtunk -, csupán ébredéskor bontakozik ki" (FREUD, 1985, 47.), ez a revelatív tetőpont viszont a virtuális valóság-filmekben nem feltétlenül az álom után (Mátrix), hanem gyakran magában az álomban (eXistenZ, Tizenharmadik emelet, Vanília égbolt, Eredet) következik be. 

Ha nem is a pszichoanalízis felől közelítünk az álomhoz, az a probléma, hogy „ha én a valóshoz hasonlatos dolgokról álmodom, amiket az álmomban valóságosnak vélek, akkor miért ne álmodhatnám magát a valóságot is?" hétköznapi tapasztalatnak tekinthető. Ez a bizonytalanság csaknem minden valóság-szimulációval foglalkozó film központi témája (és gyakran csattanója is). Ugyanakkor a fenti kérdés nem csak a valósággal, hanem a szubjektummal, az énnel kapcsolatban is feltehető: „ha én álmodhatok valakit, akkor miért ne álmodhatna engem valaki más?" Ez a gondolat rendkívül népszerű a keleti filozófiákban, és olyan irodalmi alkotásokat ihletett, mint Borges Körkörös romok című novellája, Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című verse, vagy Babits Mihály Gólyakalifa című regénye. Ez a kérdés eddig csak egy szimulált valósággal foglalkozó filmben kapott nagyobb teret, ez pedig a Tizenharmadik emelet: „Hogyan szerethet engem? Nem is vagyok valódi. Nem szerethet bele egy álomba!" - mondja a főszereplő (Douglas Hall), pár perccel az után, hogy megtudta, ő maga is csak egy valós személy másolata. Ez a mondat jól illusztrálja az „álmodott én" alapgondolatát (ami gyakran a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatos filmekben is előkerül). Összességében megállapítható, hogy a legtöbb virtuális valóság-filmben, mikor a szereplők magáról a szimulációról beszélgetnek, akkor többnyire az álom magának a virtuális valóságnak a metaforájává válik - a két jelenség közötti hasonlóság kézenfekvő. Ahogy a fentiekből is látszik, a szimulált valóságokkal foglalkozó filmek alapötlete nem feltétlenül új, inkább a tálalás az újszerű, vagyis az hogy a gondolat immár modern technikai környezetbe ágyazódik.

A helyzetet csak tovább bonyolítja az „álom az álomban" jelensége. Jorge Luis Borges a Don Quijote apró csodáiban felteszi a kérdést: „Vajon miért nyugtalanít minket, hogy az egyik térkép benne foglaltatik a másikban, s hogy ama ezeregy éjszaka benne van az Ezeregyéjszaka meséi című műben? Vajon miért nyugtalanít bennünket, hogy Don Quijote a Don Quijotét olvassa, Hamlet pedig a Hamletet nézi? Azt hiszem, rátaláltam a magyarázatra: az efféle megfordítások azt sejtetik, hogy ha lehetséges, hogy egy képzelet alkotta mű szereplői olvasók, illetve nézők, akkor az is lehetséges, hogy mi, olvasók, illetve nézők merő fikciók vagyunk" (BORGES, 1987, 174.). Borges szerint maga a „fikció a fikcióban" jelensége egyfajta intellektuális bizonytalanságot eredményez, és épp ez tapasztalható meg a szimulált-valóságokról szóló filmek nézése során is. Nem csak arról van szó, hogy egy fikcióban (a film) van egy másik fikció (a virtuális valóság), hanem arról is, hogy a filmekben megjelenített virtuális valóság gyakran maga is tartalmaz további virtuális valóságokat. Így építenek ezek a filmek végtelen, mise en abyme jellegű struktúrákat.