A VR-filmek kapcsán különösen érdekes Peter Weir 1998-as filmje, a The Truman Show. A film egy olyan jövőbeli valóságshow-t mutat be, amiben egy tévétársaság egy hatalmas stúdiót épített a főszereplő köré. Truman (Jim Carrey) családja és barátai színészek, szülővárosának lakói statiszták, környezete jórészt csak díszlet, sőt, még élete legfontosabb gyermekkori traumája is - apja elvesztése egy hajószerencsétlenségben - csak színjáték volt. A The Truman Show kiküszöböli azt az alapproblémát, ami valótlanná tesz minden valóságshow-t: a megfigyelt itt nem tudja, hogy figyelik, vagyis a megfigyelés ténye nem változtatja meg magát a valóságot.

A műsor megalomán producere az Ed Harris alakította Christof, aki Trumanre a gyermekeként tekint. Ez a karakter jól illusztrálja az apáról és az istenről alkotott kép hasonlóságát, amit Freud a Totem és tabuban (FREUD, 1991) ír körül: a film végén Christof - aki a kupolán belül gyakorlatilag mindenható (Christof egyszer például előrehozza a napfelkeltét pár órával) - egyenesen az égből szól a távozó Trumanhez, és a hangja betölti az egész kupolát. Ráadásul Christof beszéde közben újra és újra feltűnik a nő, akibe Truman szerelmes, és aki a kinti világban (egy másik kupolában?) azért imádkozik, hogy hősünknek legyen elég bátorsága kilépni a showból, ezzel is transzcendens színezetet kölcsönözve Christof karakterének. Érdekes, hogy a valóság-szimulációkkal foglalkozó filmekben milyen hangsúlyos apa-figurák (és velük ödipális narratívák) jelennek meg: gondoljunk csak a Tizenharmadik emelet öreg tudósára, Morpheusra a Mátrixban vagy Batura a Ghost in the Shellben.

A jövő médiája kegyetlen: a film végén Christof csaknem meggyilkolja Trumant, hogy ezzel megakadályozza a szabadulást a hamis valóságból, amiben egész addig fogvatartotta. Ugyanakkor a film újra és újra a show nézőit mutatja, akik bájos átéléssel és lelkesedéssel figyelik a napi huszonnégy órás adást. (1., 2., 3. és 4. ábra)

Vagyis a film jövőképe egyszerre disztópikus (a lelketlen média már az élet szentségét és a szabad akaratot sem tartja tiszteletben, ha a szórakoztatás a tét) és egyszerre utópikus (hisz a film tanulsága szerint egy jó ember tökéletes megismerése/megfigyelése valahogy közel hozza az embereket egymáshoz, Truman, a "közös virtuális családtag" valahogy egy családdá egyesíti a nézőket, vagyis az emberiséget). A disztópia és az utópia keveredése a legtöbb virtuális valóságról szóló film közös jellemzője.

Slavoj Žižek, szlovén származású filozófus a The Truman Show és Philip K. Dick Kizökkent idő című regénye kapcsán azt állítja, hogy a fenti alkotások a Mátrix-szal közös élményháttérrel bírnak: „a késő kapitalista kaliforniai fogyasztói Paradicsom bizonyos értelemben a maga hiperrealitásában nem létező valóság, nincs szubsztanciája, nem anyagi létezés. Szóval nem egyszerűen arról van szó, hogy Hollywood egy olyan életet visz filmvászonra, amelynek nincs súlya és anyagi léte: a késő kapitalista fogyasztói társadalomban maga a 'valódi társadalmi élet' kezdi valamiképp magára venni a színre vitt kamuzás vonásait" (ŽIŽEK, 2004, 293.). Itt tehát Žižek Baudrillard hiperrealitás-fogalmát használja, és akár Baudrillard, ő is hangsúlyozza a valóság szimuláció-szerűségét, bár nála a szimuláció már nem csak a háttérben működő rendszer, amit tudatosan fel lehet fejteni, hanem már jóval nyilvánvalóbb hétköznapi tapasztalat.

A The Truman Show felvonultatja a VR-filmek klasszikus motívumait: itt is egy összeesküvés rejti el a főhős elől a valódit, itt is kiemelt szerepet kap az önreflexivitás, itt is a valóság felismerése jelenti a központi kérdést - ezekről a kérdésekről a későbbiekben részletesebben is lesz szó. Truman valósága épp úgy szimuláció, mint a virtuális valóság-filmek szimulált világai, a megvalósítás módja az, ami szokatlan: nem virtuális, hanem kézzelfogható, "fapados", valóban megépített.