Amit a Mátrix a számítástechnika és a kódok szintjén valósít meg, az az eXistenZ-ben inkább szerves, biológiai jellegű. A mátrix világát a digitális kódok uralják, Neo pedig képes arra, hogy meglássa ezt a matematikai rendszert a mátrix látszólagos rendezetlensége mögött. Úgy gondolom, hogy míg a Mátrix Friderich A. Kittler szempontjai szerint jeleníti meg a virtuális valóságot, addig az eXistenZ inkább Mark B. Hansen biológiai színezetű virtuális valóság-koncepcióját tükrözi (HANSEN, 2004). A mátrixban gyakorlatilag megtestesül az a posztmediális jövőkép, amit Kittler vázol fel a Gramophone, Film, Typewriter című könyvében: „És mikor az optikai kábel-hálózatok az egykor különböző adatáramlatokat digitális számok szabványosított sorozatává alakítják, akkor minden médium átfordíthatóvá válik egy másikba. Számokkal minden működik. Moduláció, transzformáció, szinkronizáció; késleltetés, tárolás, áthelyezés; keverés, vizsgálás, feltérképezés – a digitális alapokon nyugvó totális média megszünteti a médium fogalmát.” (KITTLER, 1999, 1-2)

Ezzel szemben az eXistenZ-ben nem annyira a technika, a digitális kód kerül a középpontba, hanem a test, valamint a test és a tudat, és a test és a tér viszonya. Ez nem véletlen, hisz a rendezőt, David Cronenberget már korábbi filmjeiben is foglalkoztatta ez a viszonyrendszer, sokan korai filmjei miatt (Pl.: Videodrome – 1983, The Fly – 1986) kifejezetten test-horror rendezőként tartják számon. Ugyanakkor a test kérdése későbbi filmjeiben is előkerül, Kalmár György például egyik előadásában a test-tapasztalat dekonstrukciókját elemezte Cronenberg Crash (1996) című filmjében.¹

Cynthia Freeland feminista filozófus egyik tanulmányában rendkívül szórakoztató módon érvel amellett, hogy a Mátrix egy alapvetően maszkulin, az eXistenZ pedig egy alapvetően feminin film (FREELAND, 2004). Freeland elemzi a Mátrix női karaktereit, és megállapítja, Trinity, a zseniális hacker még a számítógép közelébe sem kerül filmben, egyetlen feladata az, hogy kiszolgálja és csókjával feltámassza Neot, miközben „a ’babe’ szerepét is eljátssza”, vagyis a fő funkciója az, hogy jól nézzen ki „bőrre simuló latex- és bőrcuccban” (FREELAND, 2004, 254.). A másik női karakter pedig az Orákulum, aki „olyan, mint egy lakótelepi nagymama […] aki frissen sült nyalánkságot kínál a próféciái mellé” (FREELAND, 2004, 254.). Freeland arra is felhívja a figyelmet, hogy a test és elme szigorú elhatárolása – ami Freeland szerint alapvetően maszkulin gesztus, egyfajta menekülés a test elől – a Mátrixban nagyon hangsúlyos, míg az eXistenZ-ben a test és az elme összekapcsolódása és az érzékiség sokkal nagyobb szerepet kap. Freeland szerint „az elfogultság a mentális javára [...] egyértelmű a Mátrix kétségtelenül a férfi szemszögét tükröző perspektívájában” (FREELAND, 2004, 254.).

Az eXistenZ-ben ezzel szemben nem különül el problémamentesen a test és a tudat. Maga a virtuális tér itt nem egy távoli számítógépes rendszer, amire az ember felcsatlakozik, mint a Mátrixban, a folyamat itt az ember testében megy végbe, hisz a játék – vagyis a biopod, ami maga is egy önálló szerves életforma – az ember gerincéhez, közvetlenül az idegpályákhoz csatalkozik. Ehhez egy új testnyilásra van szükség, amit egy csöppet sem kellemes eljárás során lőnek az ember hátába, Ted Pikul, az egyik főhős át is esik egy ilyen procedúrán. Később Allegra és Ted groteszken erotikus játékokba kezdenek a gerincükön található lyukakkal. Ráadásul a film során Ted többször megszakítja a játékot, és kilép az virtuális valóság adott szintjéből, csak hogy egy felsőbb szinten hagyott testét ellenőrizze. Ilyenkor végigtapogatja a tárgyakat, és rémülten veszi észre, hogy már nem tudja elkülöníteni a valóságot és a játék világát, hisz mindkettőt egyformán hat rá.

Hansen a virtuális valóság-elemzése kapcsán elsősorban kortárs művészeti alkotásokat vizsgál, amiknek a technikai megvalósulása nagyban eltér a fenti filmek fiktív eszközeitől. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha a Mátrix és az eXistenZ viszonyában épp az a nézőpontváltás tükröződne, amire Hansen akarja felhívni a figyelmet.