Alapvetően minden valóság-szimulációval foglalkozó film lényege (és fő pikantériája) a valóságok rétegződésével való játék. Talán nem túlzás azt állítani, hogy minden ilyen film hatásának kulcsa az, hogy milyen struktúrákba tudja rendezni a valóságok szintjeit. A következőkben négy filmet hasonlítok össze ebből a szempontból, a sorrendet pedig a szintek száma határozza meg.

A Ghost in the Shell 2: Innocence című anime szerkezetét a Pethő Ágnes által is kedvelt palimpszeszt-metafora segítségével ragadhatjuk meg, a fikció itt ugyanis nem alkot külön szintet – mint ahogy azt a többi film esetében láthatjuk –, hanem ráíródik a valóságra. A fikció itt csak részben fedi el a valóság szövetét/szövegét, és ez azt eredményezi, hogy a fikció és a valóság elkülönítése itt egészen más típusú probléma, mint a többi film esetében.

A Mátrixban már élesen elkülöníthetünk két szintet: az egyik a fiktív valóság szintje (vagyis maga a mátrix), a másik pedig a valódi valóság szintje (vagyis Zion, és az embereket gyarmatosító gépek rémuralmának világa). Bár a trilógia második és harmadik részében Neo a valódi valóság szintjén egyetlen intésével elintéz jó pár gonosz gépezetet, ezzel azt sugallva, hogy a valódi valóság szintje is pusztán fikció, – a nézők várakozásával ellentétben (Vö.: ŽIŽEK, 2004) – nem derül ki, hogy Neo itt hogyan szegte meg a valódi világ törvényszerűségeit, vagyis ez az elbizonytalanító gesztus nem bomlik ki a későbbiekben. A Mátrixban két párhuzamos szint működik, amik között szabad az átjárás az első, meglehetősen sokkoló határátlépés után: ez a valóság és a fiktív valóság kézzelfogható (nem annyira posztmodern, mint inkább modern jellegű) kettőssége.

A Tizenharmadik emelet olyan sci-fibe oltott krimi, ami már három szinttel dolgozik. A film története szerint tudósok létrehoznak egy hatalmas számítógépes rendszert, amivel a századelő szimulációjában találhatjuk magunkat.¹ Később ugyanakkor fény derül rá, hogy az a valóság, amiben a gépet a tudósok megalkották, maga is egy szimuláció, és feljebb is létezik egy szint, ahol már 2024-et írnak, és ahol a tudósok épp azzal kísérleteznek, hogy létre tudnak-e hozni olyan fiktív valóságot, ami létrehozza a maga fiktív valóságát. Főhősünkről ennek megfelelően kiderül, hogy maga is csak szimuláció, vagyis egy fölöttes szint valós karakterének másolata. A három szint közül az első a valódi valóság (2024), ebből lehet átjutni az első fikciós szintre (2000 körül), ahonnan át lehet jutni egy második fikciós szintre (1930 körül). A valódi valóság valóságosságában nincs okunk kételkedni, legalábbis, a film nem késztet minket erre.

Cronenberg eXistenZ-ének elején egy szokatlan valóságba csöppenünk, ahol megismerkedünk Allegra Gellerrel, aki egy forradalmian új számítógépes játék, az eXistenZ kitalálója. Az eXistenZ furcsa szerkezet, egyfajta önálló szerves életforma, ami egy kábellel rendelkezik, amit a játékos a gerincén található lyukba dug, így hozzákapcsolódva a szoftverhez, ami ezen a furcsa biológiai gépezeten, a biopodon fut. Miután a játékfejlesztő nő elleni merénylet meghiúsul, Allegra és botcsinálta védelmezője, Ted Pikul elkezdenek játszani az eXistenZ-zel, és eljutnak egy fiktív szintre, amit a játék előszobájának nevezhetnénk. Ezen a szinten ismét játszani kezdenek, és egy még mélyebb szintre jutnak, ahol különböző feladatokat kell teljesíteniük. Itt Allegra ismét egy játékra köti magát, de a csatlakozás balul sül el, Pikul és Allegra felébred. Ekkor már egyre bizonytalanabbak abban, hogy vajon a valóságban vagy a játékban tértek magukhoz, a zavart pedig tovább fokozza, hogy ezen a szinten (amit eddig a film kezdetének szintjével azonosítottunk) egyre szürreálisabb dolgok történnek: a játék alsóbb szintjeinek szereplői és jelszavai köszönnek vissza. Ezt újabb csavar követi: amikor Allegra és Ted felébred, kiderül, hogy a film összes többi szereplőjével együtt egy nagy, közös játékban, a tranzCendenZ-ben vettek részt. A tranzCendenZ (a transzcendencia) itt magába foglalja az eXistenZ-t (a létezést). A transzcendencia szó a latin ’transcendo’ (átlépek) igéből származik, ez az átlépés a film eddigi eseményeinek szemszögéből egészen új értelmet kap. A transzcendens ráadásul az immanensen (a megtapasztalhatón) túlit jelöli, az eXistenZ pedig főleg a tapasztalásról, vagy a tapasztalatból származó biztos tudás lehetetlenségéről szól. A második játék, a tranCendenZ neve a film befejezésének is metafizikus színezetet kölcsönöz: a kérdés itt már nem az, hogy hogyan tudunk átjutni a valóságba, vagy az, hogy kik és hogyan rejtik el a szemünk elől, hanem hogy létezik-e egyáltalán.

Mivel ennek a játéknak az összes korábbi szint (beleértve a film kezdeti szintjét) része volt, és ez a ”nagy zárójel” az összes eddigi valóság szürrealitását megmagyarázná, ezért nézőként már majdnem megnyugszunk, hogy végre megérkeztünk a valódi valóság szintjére. Ezen a szinten Allegra és Ted váratlanul meggyilkolja a játék kitalálóját, miközben viselkedésük egyre furcsábbá válik: úgy tűnik, mintha bizonyos cselekedeteiket épp úgy a játék vezérelné, ahogy az az alsóbb szinteken történt, és a többi szereplő is épp olyan tétlenül asszisztál az eseményekhez, ahogy azt korábban a kínai étteremben láthattuk. Mikor Ted és Allegra a gyilkosság után el akarják hagyni a termet, az ajtóban pisztolyt fognak egy véletlenül az útjukba kerülő férfira, aki kétségbeesetten felkiált: „Ne, ne, ne! Engem ne lőjetek le! Valljátok be az igazat! Ugye ez még a játék?”. A kamera hőseinkre vált, akik nem lőnek, de nem is engedik le a fegyvert, csak rezzenéstelen arccal merednek a kamerába. A film pedig véget ér, nyitva hagyva ezzel a lehetőséget, hogy ez a szint sem a valódi valóság szintje volt, hanem csak egy a fikciós szintek közül. Természetesen szólnak érvek amellett is, hogy az utolsó szint a valódi valóság szintje volt: először szakad el a kamera tekintete a főhősöktől, először hallunk olyan párbeszédet, amit ők nem hallhatnak. De az, hogy a film ezt a szintet másként ábrázolja, még nem jelenti azt, hogy a státusza is más.

Az eXistenZ struktúrája tehát merőben eltér a fenti filmek struktúrájától (Christopher Nolan Eredete épül fel hasonlóan), sokkal bizonytalanabb, megfoghatatlanabb. Egyrészt itt egyetlen szintről sem állíthatjuk biztosan, hogy az a „valódi valóság”, amihez képest az összes többi fikció. Fennáll a lehetőség, hogy a szintek végtelenül rétegződnek egymásra: egy játék világában játszunk egy játékkal, aminek a világában játszunk egy játékkal, aminek a világában játszunk egy játékkal, és így tovább. Az eXistenZ ebből a szempontból a mise en abyme jelenségének mintájára épül fel. Másrészt a valóság és fikció viszonya itt is palimpszeszt-jellegű, ez pedig összecseng a főcím képeivel, amik vizuálisan is felidézik a régi pergameneket. (6. és 7. ábra)