Kétségtelen, hogy az egyik oka annak, amiért az oktatási közösségekben felfigyeltek a TI elméletre, azért van, mert szembeötlő kijelentések együttesével ellátott: nem vagyunk egyformák, nem egyforma az elménk, az oktatás a leghatékonyabban működik a legtöbb egyénnél, ha az elme folyamatainak és erősségeinek különbségeit számításba veszik, mintsem inkább letagadják és figyelmen kívül hagyják ezeket. Mindig is hittem abban, hogy TI perspektíva lelke - elméletben és gyakorlatban egyaránt - abban rejlik, hogy rendkívül komolyan vesszük az emberek közti differenciát. Elméleti síkon el kell ismernünk, hogy nem lehet minden embert egy azon intellektuális dimenzióban felsorakoztatni. Gyakorlati síkon viszont be kell látnunk, hogy bármely egységes oktatási megközelítés valószínűleg a gyerekek csak egy kis csoportját szolgálja ki.

Az egyéni differenciálás bizonyítékait keresem, amikor egy „TI iskolát" meglátogatok: bizonyítékot arra, hogy az oktatás keretén belül rendkívül komolyan veszik-e az egyének közti különbségeket, bizonyítékot, hogy ezen különbségek tükrében hozzák-e létre a tantervet, a pedagógiát és a mérést amennyire csak lehetséges. A TI plakátok, sőt az összes személyemre tett utalás hiábavalónak bizonyul, ha a fiatalokat továbbra is a homogenizált módon kezelik-e. Ugyanezen az alapon, akár ha hallottak az iskola alkalmazottai a TI elméletről akár nem, boldog lennék, ha a gyerekeimet az alábbi jellemzőkkel rendelkező iskolába küldhetném. A fiatalok közti differenciákat komolyan veszik; a egyéni differenciáról szóló tudást megosztják a gyerekekkel és a szülőkkel; a gyerekek fokozatosan felelősséget vállalnak saját tanulásukért, és a tudásra érdemes anyagot olyan módokon prezentálják, amely minden gyermek számára biztosítja a maximális lehetőséget arra, hogy elsajátíthassa a leckét és meg tudja mutatni a társainak (és saját magának), hogy mit tanult és értett meg.