1. Az ókori Kelet intuitív természetszemlélete
A különböző kultúrák környezetfelfogása, az ökológiai gondolat többek között az ősi vallásokban, a mítoszokban, a tárgyi kultúrában, a műalkotásokban maradt fenn. A természeti népek első felismeréseit őrzik a keletkezéssel, termékenységgel, az élet megőrzésével kapcsolatos mitológiák, rítusok, amelyekben megkülönböztetett tisztelettel veszik körül flórájukat és faunájukat. Bennük tisztán felismerhető, hogy az emberré válás folyamatában a homo sapiens nem különült el a koevolúciós struktúra [5]
A különböző tudományterületek képviselői jobbára egyetértenek abban, hogy a természetes létmód átalakulásának összetett folyamatai képezik napjaink ökológiai krízisének egyik nyomós okát. [6] Valójában már a mezőgazdálkodást folytató társadalmak kialakulása elindította a beavatkozást az ökológiai rendbe, s ezzel a fordulóponttal megkezdődött a maradandó beavatkozások sora, a mesterséges szelekció működtetése a háziasítás és az öntözéses gazdálkodás révén. Bár akkor még lokális szinten, mára pedig globális méretekben, kezdetét vette az ellentmondásos emberi törekvés, hogy a terméshozamot növeljék a népességnövekedés érdekében az ökológiai egyensúly megtartása mellett. A növénytermesztés és állattenyésztés szükségszerű hozadéka a biodiverzitás [7] csökkenése, a környezet maradandó átalakulása, a folyamatosan változó mesterséges egyensúly fenntartásának erőfeszítései. A természetfelfogás nagy fordulópontjait, a gondolkodás átalakulását a kultúra-, a művészetszemlélet történeti változásain át a filmekben való lecsapódásáig követjük nyomon. Teljességre nem törekedhetünk, pusztán szemléletes mozgóképi példákon keresztül tárulhatnak fel a komplex folyamatok.
Az ókori Kelet világszemléletében az egységesség elve szerint fonódott egybe a természet, a kultúra és az ember. Pólusok, rangsor nem alakult ki, az élőlények és környezetük közössége egyedi és változatos volt a maga nemében. A keleti társadalmak központosított hatalomra és közösségi földtulajdonon alapuló faluközösségekre épültek, ahol az egyén nem különült el, hanem a rendszer egy részének tekintette magát. Létmódját meghatározta a közvetlen tapasztalaton és megérzésen alapuló megismerés, az asszociációs gondolkodás, a kölcsönhatások ismerete nyomán létrejött cselekvés. A keleti ember hisz az örök világtörvény működésében, a keletkezés és elmúlás egymásba fonódó, szüntelen megújulásában. E meggyőződésének következményeként a történelem nem kiemelt jelentőségű számára, hiszen az örökkévalóság, a kozmosz egységességéhez mérve csak korlátozott szereppel rendelkezhet. A dinamikus mozgások, az anyag és a szellem szétválaszthatatlanságának meghatározója az idő, amelynek jellemzőire az alkotások elemzése kapcsán bővebben kitérünk. Az intuitív humánökológia fogalomkörébe sorolható felfogás (Nánási, 2005. 10) képét árnyalandó a továbbiakban kiemelünk egy-egy jellegzetes megközelítést a különböző keleti kultúrák természettiszteletének változatos módozatai közül, nevezetesen a japán sintoizmus, a hinduizmus és buddhizmus felfogását az ember világmindenséghez, természethez, társadalomhoz és a másik emberhez való viszonyáról.
Japán ősi vallása, a sintó [8] a császár isteni eredetének, a család védőszellemeinek és őseinek tisztelete mellett kiemelt figyelemmel fordul a környezet és az ember egységéhez. E vallás eredetileg teljes mértékben a természet kultikus magasztalására épült: hegyeket, vizeket, fákat, sziklákat szentként kezeltek. Mitológiájukat az istenek, a kamik és a természethez fűződő harmónia útja, a micsi jellemzi. A törzsi szövetségek és később a császári család mitológiájának őse, Amateraszu napistennő állt a hierarchia csúcsán, akinek Ujiyamadában emelt Isé-szentélyét a legfőbb sintoista helyként tartják számon, s ahol a mesterséges és a természetes egyensúlya valósult meg a puritán szerkesztés és egyszerű ornamentika révén. A végtelen nyugalmát árasztó tájban álló templomokhoz kanyargós ösvények vezetnek, ahová az út elején álló díszes kapun, a toriin lehet belépni. [9] Atmoszféráját és értékét nem a túlvilági lét érzete, hanem a hagyományok követése, a jelen egyszerű tisztasága, a környezet tisztelete, adottságainak elfogadása, azokhoz való alkalmazkodása nyújtja. Tükröződik benne a sintoizmus boldog evilági életre törekvése, a jelen élethez elégséges feltételek és eszközök megléte. Az ökológiai antropológia kutatói szerint e természethez közeli létmód, a holisztikus szemlélet, az asszociatív gondolkodás fontos szerepet tölt be az agy jobbféltekés funkcióinak fejlődésében (Nánási, 2005. 373-413).
Mind a művészetek mind a hétköznapi élet szent helyének ősi japán szimbóluma a Fudzsijama. A hegy képe a szép és a fenséges esztétikai minőségével a világmindenség szintézisét jelenti számukra. A legjelentősebb motívum a Nyugat számára a tájkép fametszetek 18. századi virágkorával vált ismertté, főként Hokusai Katsushika (1760-1849) és Hiroshige Andrō (1797-1849) alkotásai nyomán. [10] „Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, a fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből”- írta Hokusai, miután 1829-ben, mintegy négy évvel korábban megjelent és nagy sikert aratott legszebb rajzgyűjteménye, A Fuji harminchat látképe. A hegy előtt a táj egy belesimuló elemeként látható az úton poroszkáló, a munkáját végző vagy az elemekkel küzdő ember. Egy-egy drámai kompozíció realisztikus stílusban már érzékelteti az ősi harmónia felbomlását (lsd: 1-2. kép)
A különböző tudományterületek képviselői jobbára egyetértenek abban, hogy a természetes létmód átalakulásának összetett folyamatai képezik napjaink ökológiai krízisének egyik nyomós okát. [6] Valójában már a mezőgazdálkodást folytató társadalmak kialakulása elindította a beavatkozást az ökológiai rendbe, s ezzel a fordulóponttal megkezdődött a maradandó beavatkozások sora, a mesterséges szelekció működtetése a háziasítás és az öntözéses gazdálkodás révén. Bár akkor még lokális szinten, mára pedig globális méretekben, kezdetét vette az ellentmondásos emberi törekvés, hogy a terméshozamot növeljék a népességnövekedés érdekében az ökológiai egyensúly megtartása mellett. A növénytermesztés és állattenyésztés szükségszerű hozadéka a biodiverzitás [7] csökkenése, a környezet maradandó átalakulása, a folyamatosan változó mesterséges egyensúly fenntartásának erőfeszítései. A természetfelfogás nagy fordulópontjait, a gondolkodás átalakulását a kultúra-, a művészetszemlélet történeti változásain át a filmekben való lecsapódásáig követjük nyomon. Teljességre nem törekedhetünk, pusztán szemléletes mozgóképi példákon keresztül tárulhatnak fel a komplex folyamatok.
Az ókori Kelet világszemléletében az egységesség elve szerint fonódott egybe a természet, a kultúra és az ember. Pólusok, rangsor nem alakult ki, az élőlények és környezetük közössége egyedi és változatos volt a maga nemében. A keleti társadalmak központosított hatalomra és közösségi földtulajdonon alapuló faluközösségekre épültek, ahol az egyén nem különült el, hanem a rendszer egy részének tekintette magát. Létmódját meghatározta a közvetlen tapasztalaton és megérzésen alapuló megismerés, az asszociációs gondolkodás, a kölcsönhatások ismerete nyomán létrejött cselekvés. A keleti ember hisz az örök világtörvény működésében, a keletkezés és elmúlás egymásba fonódó, szüntelen megújulásában. E meggyőződésének következményeként a történelem nem kiemelt jelentőségű számára, hiszen az örökkévalóság, a kozmosz egységességéhez mérve csak korlátozott szereppel rendelkezhet. A dinamikus mozgások, az anyag és a szellem szétválaszthatatlanságának meghatározója az idő, amelynek jellemzőire az alkotások elemzése kapcsán bővebben kitérünk. Az intuitív humánökológia fogalomkörébe sorolható felfogás (Nánási, 2005. 10) képét árnyalandó a továbbiakban kiemelünk egy-egy jellegzetes megközelítést a különböző keleti kultúrák természettiszteletének változatos módozatai közül, nevezetesen a japán sintoizmus, a hinduizmus és buddhizmus felfogását az ember világmindenséghez, természethez, társadalomhoz és a másik emberhez való viszonyáról.
Japán ősi vallása, a sintó [8] a császár isteni eredetének, a család védőszellemeinek és őseinek tisztelete mellett kiemelt figyelemmel fordul a környezet és az ember egységéhez. E vallás eredetileg teljes mértékben a természet kultikus magasztalására épült: hegyeket, vizeket, fákat, sziklákat szentként kezeltek. Mitológiájukat az istenek, a kamik és a természethez fűződő harmónia útja, a micsi jellemzi. A törzsi szövetségek és később a császári család mitológiájának őse, Amateraszu napistennő állt a hierarchia csúcsán, akinek Ujiyamadában emelt Isé-szentélyét a legfőbb sintoista helyként tartják számon, s ahol a mesterséges és a természetes egyensúlya valósult meg a puritán szerkesztés és egyszerű ornamentika révén. A végtelen nyugalmát árasztó tájban álló templomokhoz kanyargós ösvények vezetnek, ahová az út elején álló díszes kapun, a toriin lehet belépni. [9] Atmoszféráját és értékét nem a túlvilági lét érzete, hanem a hagyományok követése, a jelen egyszerű tisztasága, a környezet tisztelete, adottságainak elfogadása, azokhoz való alkalmazkodása nyújtja. Tükröződik benne a sintoizmus boldog evilági életre törekvése, a jelen élethez elégséges feltételek és eszközök megléte. Az ökológiai antropológia kutatói szerint e természethez közeli létmód, a holisztikus szemlélet, az asszociatív gondolkodás fontos szerepet tölt be az agy jobbféltekés funkcióinak fejlődésében (Nánási, 2005. 373-413).
Mind a művészetek mind a hétköznapi élet szent helyének ősi japán szimbóluma a Fudzsijama. A hegy képe a szép és a fenséges esztétikai minőségével a világmindenség szintézisét jelenti számukra. A legjelentősebb motívum a Nyugat számára a tájkép fametszetek 18. századi virágkorával vált ismertté, főként Hokusai Katsushika (1760-1849) és Hiroshige Andrō (1797-1849) alkotásai nyomán. [10] „Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, a fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből”- írta Hokusai, miután 1829-ben, mintegy négy évvel korábban megjelent és nagy sikert aratott legszebb rajzgyűjteménye, A Fuji harminchat látképe. A hegy előtt a táj egy belesimuló elemeként látható az úton poroszkáló, a munkáját végző vagy az elemekkel küzdő ember. Egy-egy drámai kompozíció realisztikus stílusban már érzékelteti az ősi harmónia felbomlását (lsd: 1-2. kép)
1. kép: Hokusai, Katsushika The Great Wave Off Kanagawa. From "Thirty-six Views of Mount Fuji"; 1823-29
2.
kép: Hokusai, Katsushika Travellers Crossing the
Oi River. From "Thirty-six Views of Mount Fuji"; 1823-29
Hiroshige tájai ezzel szemben kiegyensúlyozott költőiséget árasztanak, a vonalak és színek rajzolatával, árnyalataival az évszakok, a napszakok váltakozásának örök szépségét és nyugalmát fejezi ki az alkotó. [11] A képi világ átalakulása a buddhizmus elterjedésének is köszönhető (538-tól), amely a japán művészet történetében az őskor végét, az ókort és a kora középkor kezdetét vezeti be (lsd: 3. kép).
3.
kép: Hiroshige, Ando Plum Estate, Kameido, 1857