3. A környezethez fűződő viszony az ókori görög kultúrában és jelenkori kapcsolódásai a filmben
A Korinthoszi-öböl fölött, a Parnasszus-hegy oldalában, csúcsokkal határolva, dús növényzettel borított környezetben áll a Delphoi jósda. Az antik szent hely romjai ma is a természetes formák és az antropomorf arányok harmonikus együtteséről tanúskodnak.[17] Az ókori klasszikus görög kultúra idején általánossá vált a harmóniaeszmény alkalmazása, jelesül, hogy mindennek mértéke az ember. A mitológia, a vallás istenalakjai formájukat, megjelenésüket tekintve nem, csak tetteikben különböztek az embertől. Az építészet kultikus helyei: a templomok, a versenyjátékok helyei, a színházak a természeti és emberi értékek összefonódását jelölik. Egész tömegükben és a részek viszonyát, arányrendjét tekintve is antropocentrikus szemlélet hordozói: a férfi, a női és a leány anatómiáját tükrözik vissza.[18]
A klasszikus elvek kulturális, művészeti emlékei már jól körvonalazzák az eltérést az ókori keleten honos intuitív ökológiai szemlélettől. Valójában már az ún. homéroszi korban [19] a környezetbe illeszkedő életmód ellenére a mezőgazdaság és állattartás a természet rendjébe történő beavatkozást jelentette. Mindkettő törvényszerűen indított el olyan folyamatokat, mint a mesterséges szelekció, a biodiverzitás csökkenése, a monokultúrák megjelenése. A földművelés, a kereskedelem, a kézművesség fejlődésével gazdasági szempontok, a népességnövekedés és az életmód igényeinek történő megfelelés került előtérbe. Máig feloldhatatlan ellentmondás válik szemléletessé ezáltal, hiszen a produktivitás mutatóinak javítására és a környezeti egyensúly fenntartására irányuló törekvések egymás ellen munkálkodó folyamatok. Az ókori görögség idején még csak lokális probléma a XX. század idejére világméretűvé vált, ezért nyer ekkora figyelmet a kultúrák természethez való viszonyának tradíciója, a művészet szerepe a környezettel kölcsönstruktúrában létező ember számára. A fenti építészeti példából a törvényszerűségek tiszteletben tartása, az átalakítás éppen szükséges mértéke, s a tájba illeszkedést szem előtt tartó tevékenység lesz szemléletes. A természeti érték egyben esztétikai érték is.
A klasszikus kor [20] történelmi-gazdasági fejlődése nyomán kialakult a poliszok erős közösségi szellemisége. Az összefogás, önvédelem mellett a magántulajdon intézménye elindítja a független egyén kialakulásának folyamatát. Bár még nem bomlik fel az egyes ember és közössége között fennálló társadalmi harmónia, mégis ellentmondásokkal teli az autonómia, az individuum kialakulása, a közösség szolgálata, a rabszolgaság fenntartása. Emberi magatartás, szemlélet, gondolkodás kérdése a természethez fűződő kapcsolat, az élet biológiai oldalának figyelembevétele az ókori görög társadalom fejlődésében. A makro- és mikrokozmosz összhangja, harmóniaeszménye alapjának tekinthető a mesterséges és a természeti környezet egysége, de ennél többről is szó van: emberek, istenek nem különülnek el, interakcióik az egyensúly tökéletesítésére irányulnak. Ekképpen egy-egy kultikus épületegyüttes képessé vált a maga emberléptékű testiségével a táj hegyeinek, völgyeinek, vizeinek sokféle formavilágát még kiegyenlítettebbé tenni.
Természet, physis alatt elsősorban az élőt értették a görög bölcselők, de nem különítették el az élettelen létezőt sem. Ez a korai, természettudományosnak mondható gondolkodás központi fogalma. Arisztotelész a Metafizikában írja: „Az első filozofálók közül legtöbben csak az anyagjellegű elveket tartották minden dolog elveinek. Azt mondották, hogy a létezőknek az az eleme és az a kezdete, amiből minden létező dolog van és amiből eredetileg keletkezik, s amibe végül megromlásakor visszatér, miközben a szubsztancia megmarad, noha tulajdonságaiban változást mutat.”(Arisztotelész, 1992. 42) A görög filozófusok gondolkodásának közös eleme az, hogy a világot magyarázó elveik az anyag fogalma köré csoportosíthatók, elkülönülnek a mitikus gondolkodástól, az istenekkel nem foglalkoznak. A preszókratikus bölcselők töredékeiben először jelenik meg az, “hogy a természetben minden természetes dolgokkal történik, az a remény, hogy mihelyt helyesen felismerik az alapokat és világosan megértik az ezekből folyó törvényszerűségeket, rögtön megszűnik a természettel szembeni tehetetlen csodálkozás és a tőle való félelem, s a várható eseményekkel kapcsolatos bizonytalanság messzemenően csökken.”(Schrödinger, 1970. 229)
Gondolkodásukban keverednek a mitikus belátások és a deduktív következtetések az egyedi jelenségekre. Püthagorasz (i.e. 580-500) geometriai tételei maguktól értetődő igazságokon nyugszanak, az élőlényeket közös tulajdonságuk, a lélek kapcsolja össze. Démokritosz (i.e. 460-371) az ember és az állat keletkezését, kapcsolatát fejtegette, Anaximenész (i.e. 585-525) az élőlényeket alkotó őselemekről elmélkedett. Tapasztalataikat a természeti jelenségek megfigyeléséből gyűjtötték, de a kísérletezésig, a tudományos módszerek valamiféle céltudatos alkalmazásáig nem jutottak el. Valójában a természettudományos gondolkodás alapjait fektették le. Epikurosz (i.e. 341-270) a természet vizsgálatára ösztönzött, a megismerésről, az érzékek működéséről (látás, hallás), a mindenséget alkotó elemekről s a lélek testi tulajdonságáról értekezett. A görög ún. “természetbúvárok” ökológiai jelenségeket figyeltek meg: a földrajzi tér, a klíma és az élővilág viszonyát (Nánási, 2005. 14).
Nagy előrelépést jelentett Hippokratész (i.e. 480-377) tevékenysége az orvosi praxis területén, mivel a betegségek természeti okait igyekezett feltárni. A mitikus szemléleten túllépve az ember és a természet kapcsolatát önszabályozó egészként szemlélte, amelynek működésében bekövetkezett változások következménye a betegség. Nem bölcseleti kérdés annak meghatározása, hogy „mi az ember”, hanem az orvostudomány feladata a természeti okok vizsgálata alapján a környezetével egyensúlyban élő emberről pontos ismereteket szerezni. Az egyén megismerését, az ember egészségének és betegségének okait természeti kapcsolatokra vezette vissza, a táplálékhoz, az italhoz és egyéb összetevőkhöz viszonyította. Az egyénre szabott gyógyításban a szervezet önszabályozó rendszerét („természet ereje”) alapvetőnek tartotta, s az orvos szerepét ezen folyamatok elősegítésében látta. [21]
A modern ökológia egyfajta alapjának tekinthető Theophrasztosz (i.e. 370-288) intuitív szemlélete, akinek oikészisz fogalma botanikai megfigyeléseinek alapján az élőlények és a rájuk ható környezet kapcsolatából alakult ki. Mestere, Arisztotelész (i.e. 384-322) tudományos érdeklődésének alapja a hippokratészi szemlélet, az élet, a növekedés és az elmúlás okait önmagában kereső kiindulópont. Meglátásainak, következtetéseinek másik alapját a Nagy Sándor által összegyűjtött élőlények megfigyelhető formagazdagsága képezi. Műveiben az ember természetbe tartozó, nem azon kívüli, nem afölött álló élőlény, aki éppúgy önorganizmusnak fogható fel, mint a többi növény és állat. Pusztán annyiban különbözik tőlük, hogy tevékenysége (a techné) következtében a természeten kívüli célt képes megvalósítani: a természetibe mesterségest belevinni, mint például az építészet együtteseit. Az embert mindemellett társadalmi lénynek (társadalomban élő állat, zoon politikon) tekinti, aki kettős természetű lélekkel rendelkezik: az anima vegetativa (ami a növény és állat jellemzője is) és az anima sensitiva (önorganizáló, érzékelő lélek) alkotja. Ez utóbbi nem jelenti azt, hogy önálló léte lenne, de azt sem, hogy szellemi, mert az kizárólag az emberi értelem (nusz) sajátja, differencia specifikája.
A fentebb vázolt bölcseletek összefoglalóan az intuitív humánökológia körébe tartoznak, amely szemlélet felbomlása is megkezdődött az antik görög kultúrán belül. Elindult egy olyan folyamat, ami a természet leértékelődéséhez vezetett, összefüggésben az individualizálódás szerepének felértékelődésével. Az egyik alapelv, a természet-társadalom-ember egysége felbomlik, különbséget tesznek a változó, nem tökéletes természeti folyamatok és a tökéletes, örök szellemi lét között. A gondolkodás a létre irányul, célja az igazság megismerése, elkülönül az érzékelhető valóságtól, az érzéki csalódástól Parmenidész (i.e. 540-480) felfogásában. A halandó ember érzékeinek világa pusztán hiedelem, vélekedés, a természetre vonatkozó ismeret nem mérvadó a tiszta, mozdulatlan, uniformizált szellemi lét vonatkozásában.
Platón (i.e. 427-347) elhíresült idea tana végérvényesen elválasztja a változatlan, az érzékfeletti ideák világát a rendezetlen mozgásban lévő, változó természettől, a szellemet az anyagtól. A harmóniaelven belüli szakadás az érzéki és az eszményi között játszódik le, az emberben működő vágy sarkallja az ideálhoz, az örökkévaló értékekhez való hasonlatosság elérésére. A lélek az ideákhoz tartozó halhatatlan egység, míg a test romlékony szubsztancia. Platón olyan világ képét vázolt fel, ahol a mozdulatlannak felfogott ideák a testi romlékonyságtól megszabadult tiszta értelem által nyernek értelmet (Platón, 1984).
A klasszikus elvek kulturális, művészeti emlékei már jól körvonalazzák az eltérést az ókori keleten honos intuitív ökológiai szemlélettől. Valójában már az ún. homéroszi korban [19] a környezetbe illeszkedő életmód ellenére a mezőgazdaság és állattartás a természet rendjébe történő beavatkozást jelentette. Mindkettő törvényszerűen indított el olyan folyamatokat, mint a mesterséges szelekció, a biodiverzitás csökkenése, a monokultúrák megjelenése. A földművelés, a kereskedelem, a kézművesség fejlődésével gazdasági szempontok, a népességnövekedés és az életmód igényeinek történő megfelelés került előtérbe. Máig feloldhatatlan ellentmondás válik szemléletessé ezáltal, hiszen a produktivitás mutatóinak javítására és a környezeti egyensúly fenntartására irányuló törekvések egymás ellen munkálkodó folyamatok. Az ókori görögség idején még csak lokális probléma a XX. század idejére világméretűvé vált, ezért nyer ekkora figyelmet a kultúrák természethez való viszonyának tradíciója, a művészet szerepe a környezettel kölcsönstruktúrában létező ember számára. A fenti építészeti példából a törvényszerűségek tiszteletben tartása, az átalakítás éppen szükséges mértéke, s a tájba illeszkedést szem előtt tartó tevékenység lesz szemléletes. A természeti érték egyben esztétikai érték is.
A klasszikus kor [20] történelmi-gazdasági fejlődése nyomán kialakult a poliszok erős közösségi szellemisége. Az összefogás, önvédelem mellett a magántulajdon intézménye elindítja a független egyén kialakulásának folyamatát. Bár még nem bomlik fel az egyes ember és közössége között fennálló társadalmi harmónia, mégis ellentmondásokkal teli az autonómia, az individuum kialakulása, a közösség szolgálata, a rabszolgaság fenntartása. Emberi magatartás, szemlélet, gondolkodás kérdése a természethez fűződő kapcsolat, az élet biológiai oldalának figyelembevétele az ókori görög társadalom fejlődésében. A makro- és mikrokozmosz összhangja, harmóniaeszménye alapjának tekinthető a mesterséges és a természeti környezet egysége, de ennél többről is szó van: emberek, istenek nem különülnek el, interakcióik az egyensúly tökéletesítésére irányulnak. Ekképpen egy-egy kultikus épületegyüttes képessé vált a maga emberléptékű testiségével a táj hegyeinek, völgyeinek, vizeinek sokféle formavilágát még kiegyenlítettebbé tenni.
Természet, physis alatt elsősorban az élőt értették a görög bölcselők, de nem különítették el az élettelen létezőt sem. Ez a korai, természettudományosnak mondható gondolkodás központi fogalma. Arisztotelész a Metafizikában írja: „Az első filozofálók közül legtöbben csak az anyagjellegű elveket tartották minden dolog elveinek. Azt mondották, hogy a létezőknek az az eleme és az a kezdete, amiből minden létező dolog van és amiből eredetileg keletkezik, s amibe végül megromlásakor visszatér, miközben a szubsztancia megmarad, noha tulajdonságaiban változást mutat.”(Arisztotelész, 1992. 42) A görög filozófusok gondolkodásának közös eleme az, hogy a világot magyarázó elveik az anyag fogalma köré csoportosíthatók, elkülönülnek a mitikus gondolkodástól, az istenekkel nem foglalkoznak. A preszókratikus bölcselők töredékeiben először jelenik meg az, “hogy a természetben minden természetes dolgokkal történik, az a remény, hogy mihelyt helyesen felismerik az alapokat és világosan megértik az ezekből folyó törvényszerűségeket, rögtön megszűnik a természettel szembeni tehetetlen csodálkozás és a tőle való félelem, s a várható eseményekkel kapcsolatos bizonytalanság messzemenően csökken.”(Schrödinger, 1970. 229)
Gondolkodásukban keverednek a mitikus belátások és a deduktív következtetések az egyedi jelenségekre. Püthagorasz (i.e. 580-500) geometriai tételei maguktól értetődő igazságokon nyugszanak, az élőlényeket közös tulajdonságuk, a lélek kapcsolja össze. Démokritosz (i.e. 460-371) az ember és az állat keletkezését, kapcsolatát fejtegette, Anaximenész (i.e. 585-525) az élőlényeket alkotó őselemekről elmélkedett. Tapasztalataikat a természeti jelenségek megfigyeléséből gyűjtötték, de a kísérletezésig, a tudományos módszerek valamiféle céltudatos alkalmazásáig nem jutottak el. Valójában a természettudományos gondolkodás alapjait fektették le. Epikurosz (i.e. 341-270) a természet vizsgálatára ösztönzött, a megismerésről, az érzékek működéséről (látás, hallás), a mindenséget alkotó elemekről s a lélek testi tulajdonságáról értekezett. A görög ún. “természetbúvárok” ökológiai jelenségeket figyeltek meg: a földrajzi tér, a klíma és az élővilág viszonyát (Nánási, 2005. 14).
Nagy előrelépést jelentett Hippokratész (i.e. 480-377) tevékenysége az orvosi praxis területén, mivel a betegségek természeti okait igyekezett feltárni. A mitikus szemléleten túllépve az ember és a természet kapcsolatát önszabályozó egészként szemlélte, amelynek működésében bekövetkezett változások következménye a betegség. Nem bölcseleti kérdés annak meghatározása, hogy „mi az ember”, hanem az orvostudomány feladata a természeti okok vizsgálata alapján a környezetével egyensúlyban élő emberről pontos ismereteket szerezni. Az egyén megismerését, az ember egészségének és betegségének okait természeti kapcsolatokra vezette vissza, a táplálékhoz, az italhoz és egyéb összetevőkhöz viszonyította. Az egyénre szabott gyógyításban a szervezet önszabályozó rendszerét („természet ereje”) alapvetőnek tartotta, s az orvos szerepét ezen folyamatok elősegítésében látta. [21]
A modern ökológia egyfajta alapjának tekinthető Theophrasztosz (i.e. 370-288) intuitív szemlélete, akinek oikészisz fogalma botanikai megfigyeléseinek alapján az élőlények és a rájuk ható környezet kapcsolatából alakult ki. Mestere, Arisztotelész (i.e. 384-322) tudományos érdeklődésének alapja a hippokratészi szemlélet, az élet, a növekedés és az elmúlás okait önmagában kereső kiindulópont. Meglátásainak, következtetéseinek másik alapját a Nagy Sándor által összegyűjtött élőlények megfigyelhető formagazdagsága képezi. Műveiben az ember természetbe tartozó, nem azon kívüli, nem afölött álló élőlény, aki éppúgy önorganizmusnak fogható fel, mint a többi növény és állat. Pusztán annyiban különbözik tőlük, hogy tevékenysége (a techné) következtében a természeten kívüli célt képes megvalósítani: a természetibe mesterségest belevinni, mint például az építészet együtteseit. Az embert mindemellett társadalmi lénynek (társadalomban élő állat, zoon politikon) tekinti, aki kettős természetű lélekkel rendelkezik: az anima vegetativa (ami a növény és állat jellemzője is) és az anima sensitiva (önorganizáló, érzékelő lélek) alkotja. Ez utóbbi nem jelenti azt, hogy önálló léte lenne, de azt sem, hogy szellemi, mert az kizárólag az emberi értelem (nusz) sajátja, differencia specifikája.
A fentebb vázolt bölcseletek összefoglalóan az intuitív humánökológia körébe tartoznak, amely szemlélet felbomlása is megkezdődött az antik görög kultúrán belül. Elindult egy olyan folyamat, ami a természet leértékelődéséhez vezetett, összefüggésben az individualizálódás szerepének felértékelődésével. Az egyik alapelv, a természet-társadalom-ember egysége felbomlik, különbséget tesznek a változó, nem tökéletes természeti folyamatok és a tökéletes, örök szellemi lét között. A gondolkodás a létre irányul, célja az igazság megismerése, elkülönül az érzékelhető valóságtól, az érzéki csalódástól Parmenidész (i.e. 540-480) felfogásában. A halandó ember érzékeinek világa pusztán hiedelem, vélekedés, a természetre vonatkozó ismeret nem mérvadó a tiszta, mozdulatlan, uniformizált szellemi lét vonatkozásában.
Platón (i.e. 427-347) elhíresült idea tana végérvényesen elválasztja a változatlan, az érzékfeletti ideák világát a rendezetlen mozgásban lévő, változó természettől, a szellemet az anyagtól. A harmóniaelven belüli szakadás az érzéki és az eszményi között játszódik le, az emberben működő vágy sarkallja az ideálhoz, az örökkévaló értékekhez való hasonlatosság elérésére. A lélek az ideákhoz tartozó halhatatlan egység, míg a test romlékony szubsztancia. Platón olyan világ képét vázolt fel, ahol a mozdulatlannak felfogott ideák a testi romlékonyságtól megszabadult tiszta értelem által nyernek értelmet (Platón, 1984).