Bárki bármire képes tehát? Ebben nem lehetünk biztosak, kutatásaim alapján azt azonban meggyőződéssel állítom, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mintsem gondolnánk.

Amennyiben jelentős potenciállal rendelkezünk, hogyan erősíthetjük meg képességeinkkel kapcsolatos meggyőződésünket? Miként tehetünk szert annyi magabiztosságra, mely elegendő ahhoz, hogy belevágjunk egy feladat teljesítésébe? Használ-e a dicséret, képességeink felmagasztalása teljesítményünk növelésének? Egy általunk végzett felmérésben a megkérdezett szülők 80 százaléka úgy nyilatkozott, hogy szükséges gyermekeik képességeit dicsérni, annak érdekében, hogy önbizalmukat és teljesítményüket növeljék. Első hangzásra mindez ésszerűen hangzik.

Egy idő után azonban kétségek merültek fel bennünk. Arra gondoltunk, hogy a rögzült tudatú személyek amúgy is túlzottan fókuszálnak saját képességeikre. Amennyiben adottságaikat tovább dicsérjük, nem irányítjuk-e figyelmüket túlzottan saját magukra? Nem azt erősítjük-e bennük a folyamatos pozitív visszajelzések által, hogy rögzült beállítódásukat értékeljük, vagy ami még rosszabb: teljesítményükből a bennük rejlő lehetőségeket is előre látjuk? Nem a rögzült tudati beállítódást sulykoljuk-e beléjük még inkább dicsérő szavaink által?

Azért tartom nagyszerűnek a kutatómunkát, mert azáltal a fentiekhez hasonló kérdésekre kereshetjük - és találjuk is meg a választ. Kutatásokat végeztünk tehát főként kamaszkorú tanulók százaival. Először minden egyes diákot felmértünk egy igen bonyolult kérdéssort tartalmazó, nonverbális IQ tesztből származó feladatsor segítségével. Legtöbbjük elég jól teljesítette a kérdéssort, így mikor elkészültek, megdicsértük őket.

Néhányuknak a képességeit dicsértük, oly módon, miáltal az „ó,-te-oly-tehetséges-vagy" pozícióba helyeztük a tanulókat. („Á, szóval nyolc pontot értél el! Ez remek eredmény! Te nyilván nagyon értesz az ilyen feladatokhoz!") Másokat az erőfeszítéseikért dicsértünk. Nem azt éreztettük velük, hogy valamiféle különös tehetséggel bírnak, hanem azt, hogy tettek a siker elérése érdekében. („Á, szóval nyolc pontot értél el! Ez remek eredmény! Bizonyára jól megdolgoztál ezért a teljesítményért!")

A kísérlet megkezdésekor mindkét csoport ugyanolyan volt. Közvetlenül a dicséret után azonban különbözni kezdtek. Amint tartottunk is tőle, a képességük alapján dicsért gyerekek a rögzült tudati beállítódás felé mozdultak el, ennek jeleit kezdték mutatni: mikor választási lehetőség elé állítottuk őket, a kihívást jelentő feladatot, melyből tanulhattak volna, visszautasították. Semmit sem tettek meg, ami esetleg feltárhatta volna gyengeségeiket vagy megkérdőjelezhette volna tehetségüket. Ugyanakkor az erőfeszítéseik alapján biztatottak csoportjába tartozó gyerekek 90 százaléka az újabb és újabb, kihívást jelentő feladatokat választotta, melyek megoldása gyarapította tudásukat.

Ezt követően olyan bonyolult új feladatokat adtunk a gyerekeknek, melyeket nem tudtak sikeresen megoldani. A képességeik alapján dicsért gyerekek ekkor feladták addig okosnak hitt énképüket, hiszen számukra a siker jelentette azt, hogy intelligensek, így a sikerként nem elkönyvelhető teljesítmény üzenete az lett, hogy tökéletlenek. Az erőfeszítésük miatt dicsért gyerekek számára a feladat nehézsége azt az üzenetet hordozta, hogy még több erőfeszítést kell tenniük annak megoldása érdekében. Nem kudarcként értékelték sikertelenségüket, gyengébb teljesítményüket nem elégtelen mértékű intelligenciájukkal magyarázták.

És a problémamegoldás élvezete? A tanulás, mint élmény? Közvetlenül a siker után mindenki kedvelte az újabb feladatokat, de a nehezebb kérdések a képességeik alapján dicsért gyerekek kedvét elvették a további tanulástól. Nem élvezhettek tovább egy olyan tevékenységet, mely kockára tette nagyszerűségüket, kiválóságukat. Az erőfeszítéseik miatt dicsért gyerekek számára a feladatmegoldás élmény maradt, sokan mondták közülük, hogy a legnehezebb feladatok megoldását élvezték a legjobban.

Megvizsgáltuk a tanulók teljesítményét is. A nehézséget okozó feladatmegoldást követően a képességeik alapján dicsért tanulók teljesítménye visszaesett, még akkor is, mikor könnyebb feladatokat kaptak. Képességeikbe vetett hitük elvesztése következtében teljesítményük gyengébb lett, mint a kísérlet elején. Az erőfeszítéseikért dicsértek csoportjának tagjai egyre jobb teljesítményt mutattak. A bonyolultabb feladatok által élesítették elméjüket, s mikor ismét könnyebb feladatokat kaptak, teljesítményük szárnyalt. Mivel kísérletünket egyfajta IQ teszt alapján végeztük, kutatási eredményeinket úgy is megfogalmazhatom, hogy a képességek dicsérete csökkentette a tanulók IQ szintjét, ugyanakkor az erőfeszítéseikért dicsért diákok IQ eredménye nőtt.

Vizsgálatunk egy további megdöbbentő ugyanakkor lehangoló eredményt is hozott. Minden tanulónak azt mondtuk: „Tudjátok, más iskolákba is elmegyünk, ahol a gyerekek biztosan szeretnék tudni, hogy ti milyen feladatokat oldottatok meg." A gyerekek kaptak egy lapot, ahová leírhatták, amire emlékeztek, és azt is, hogy ők hány pontot szereztek, mikor nekik kellett megoldaniuk a feladatokat.

A képességeik miatt dicsért gyerekek csaknem 40 százaléka hazudott, mikor saját eredményét közölte, s a hamis eredmények mind jobb szintű teljesítményt mutattak, mint a gyerekek valós jegyei. A rögzült tudat számára ugyanis a tökéletlenség szégyenletes dolog - különösen, ha valaki tehetséges -, ezért a gyerekek hazudtak. Az a riasztó ebben a kutatási eredményben, hogy normális gyerekeket hazuggá tettünk csupán azáltal, hogy okosnak mondtuk őket.