Csupán azáltal, hogy tudósok elárasztanak minket különféle elméleteikkel, még nem feltétlenül leszünk képesek kiváló eredményeiket személyes életünkben alkalmazni. Húsz év kutatói tapasztalatom azt mutatja, hogy a saját magunkról kialakított kép alapvetően befolyásolja életvezetésünk módját. Meghatározhatja, hogy azzá válunk-e, akivé akarunk, s hogy megvalósítjuk-e a bennünk rejlő lehetőségeket. Hogy történik mindez? Hogyan lehetséges, hogy egyszerűen meggyőződésünk erejével megváltoztathatjuk pszichés beállítódásainkat, s ezáltal az életünket?

Ha abban hiszünk, hogy képességeink kőbe vésett entitások -azaz rögzült tudattal (fixed mindset) rendelkezünk-, folyamatosan a bizonyítás kényszere alatt élünk. Amennyiben egy bizonyos mértékű intelligenciával bírunk, egy bizonyos személyiségűnek véljük magunkat és bizonyos morális értékekhez kötődünk - nos, ebben az esetben bizonyítanunk kell, hogy a felsoroltak mindegyikével kielégítő mértékben rendelkezünk. E legalapvetőbb jellemzők tekintetében legtöbbünk nem igazán minősíthető elégtelenre.

Néhányunk rögzült tudata már egész korai életkortól kialakulhat. Jómagam már gyermekkoromban központi személyiség voltam mindenütt, mivel okosnak címkéztek. E minőségemben rögzült tudatomat hatodikos osztályfőnököm égette belém leghatékonyabban, ő ugyanis -Alfred Binet-vel ellentétben- abban hitt, hogy az IQ eredmények mindent elárulnak a rá bízott növendékekről. Az osztályteremben IQ eredményeink szerinti sorrendben ültünk, és csak a legmagasabb IQ-val rendelkező gyerekek kérhették el a naplót a tanáriból, törölhették le a táblát, vagy vihettek üzenetet az igazgatónak. Előítéletes beállítódásával e tanáromnak köztünk, diákjai közt mindennapos gyomorgörcseinken túl még valamit sikerült elérnie - elfogadtunk egy emészthetőnek bizonyult életcélt: okosnak tűnj, ne butának! Kit érdekelt a tanulás vagy ki élvezte azt, mikor lecövekeltünk valahányszor felszólított minket az osztály előtt vagy dolgozatot íratott velünk?

Annyi embert láttam pályám során, akik előtt szintén a folyamatos önigazolás egyetlen célja lebegett - az osztályteremben, a karrierjük során, s a kapcsolatrendszerükben egyaránt. Minden egyes szituáció intelligenciájuk, személyiségük, jellemük potenciális visszaigazolás-kényszerét váltja ki ezekből az emberekből. Minden helyzet értékelésre kerül: Sikerülni fog vagy elbukom? Okosnak vagy butának tűnök-e? Elfogadnak vagy elutasítanak? Nyertesként vagy vesztesként fogom elhagyni a helyzetet?

De mi ezzel a probléma? Nem értékelik-e társadalmaink az intelligenciát, a személyiséget, a jellemet? Nem normális dolog, hogy ezek fejlesztésére törekszünk? Igen, de...

Van egy másik tudati beállítódás, melyben a személyre jellemző vonások nem adott mértékkel állnak rendelkezésünkre egy életen át, folyton azon győzködve önmagunkat arról, hogy royal flush-ünk van, miközben titokban azon aggódunk, hogy csak tízes párt tartunk a kezünkben. E másik tudati beállítódásban az adott jellemzők csupán a fejlődés kezdőpontjait jelentik. A termékeny tudat (growth mindset) azon a meggyőződésen alapszik, hogy legalapvetőbb tulajdonságainkat saját erőfeszítéseink által formálhatjuk. Bár az emberek rengeteg dologban különböznek -eredeti tehetségük, hajlamuk, érdeklődési körük vagy akár temperamentumuk tekintetében- mindenki képes változni és kiteljesedni igyekezet és tapasztalat által.

Vajon a termékeny tudatú emberek elhiszik, hogy bárki bármivé válhat, hogy bárkiből lehet alapos motiváltság és iskolázottság eredményeként akár Einstein vagy Beethoven? Nem, de abban hisznek, hogy egy személy valódi potenciálja ismeretlen (és nem megismerhető); s hogy lehetetlen előre látni mi minden hozható tökélyre évekig tartó odaszántság, gyakorlás és erőfeszítés által.

Tudja-e az olvasó, hogy Tolsztojt és Darwint egyaránt átlagos gyermeknek ismerték? Ben Hogan, minden idők egyik legkiválóbb golf játékosa teljesen koordinálatlan mozgású, esetlen gyermek volt, s Geraldine Page, a huszadik század egyik legelismertebb amerikai színésznője azt a tanácsot kapta pályája elején, hogy váltson karriert, mert a filmvásznon tehetségtelen.

Láthatjuk, hogy a hőn áhított tulajdonságok fejleszthetőségébe vetett hit tanulás iránti odaszántságot eredményezhet. Miért is pazarolnánk hát arra az időnket újra és újra, hogy azt bizonygassuk, milyen nagyszerűek vagyunk, mikor ezzel az erővel még nagyszerűbbé is válhatunk? Miért rejtsük el gyengeségeinket ahelyett, hogy fejlesztenénk azokat? Miért várjuk szüleink és barátaink folytonos dicséretét, hogy azok által megerősítsük énképünket ahelyett, hogy azoktól is elfogadnánk visszajelzésüket, akik véleménye számunkra kihívást jelent - s a fejlődés igényét támasztják felénk? S miért az ismertet, az igazoltat kutassuk ahelyett, hogy az ismeretlen megtapasztalását tűzzük ki célul? Az elszántság annak érdekében, hogy kitágítsuk önmagunk korlátait, s az ehhez való ragaszkodás, még (vagy különösen) akkor is, mikor nem jól mennek a dolgok, a termékeny tudat legbiztosabb fémjelzője. Ez az a tudati beállítódás, melynek köszönhetően többé válhatunk életünk kihívásokkal leginkább teletűzdelt szakaszaiban.