Kedves Kollégám!

Mikor friss diplomás tanárként első osztályomba beléptem, nem is lehettem volna kevésbé felkészült arra a kihívásra, melyet diákjaim életének durva realitása hordozott, ahogy a külvilág berobbant az osztálytermembe. Ezek a tinédzserek rasszizmus által megosztott közösségben éltek, ahol a bandák erőszakossága, a romokban álló otthonok, a nevelőintézetek, a drogok már rég megkeményítették őket. Az akadályok, melyekkel e tinik diákként konfrontáltak, engem, mint tanárt vetettek próba alá.

A 203-as tanterembe örvénylő 150 elsőéves eleve az iskola „selejtjeként" volt számon tartva. Jól példázzák ezt azok a sértőn ítélkező megjegyzések, melyekkel pár hét múltán már rendszeresen szembesültem, miszerint diákjaim „túlságosan ostobák ahhoz", hogy egy könyvet kiolvassanak. Persze diákjaim távolról sem voltak ostobák, de a tanulással kétség kívül nem akartak foglalkozni. Úgy érezték, hogy az iskolához semmi közük, mert a főiskolai felvétel elnyerésének lehetősége, a karrier távoli, sőt tőlük idegen világ.

Mikor újra és újra a „tanárnő, ennek meg mi köze az én életemhez" ellenérvet hallottam, küldetésemmé tettem, hogy bebizonyítsam nekik: tévednek. Olyan utakat kellett találnom, melyek által a leckék az ő tapasztalataikhoz szólóvá és az ő adottságaikhoz mértté váltak.

Diákjaim az osztályba is behozták rasszista összeütközéseik történeteit. Olyan nevelésfilozófiára volt szükségük, mely a toleranciát vonzóvá teszi, és a saját magukba vetett hit újragondolására bátorítja őket. Úgy döntöttem, ellátom őket olyan könyvekkel, melyeket tinédzserek írtak, tinédzsereknek, tinédzserekről, akik háborúkban élve is képesek voltak saját szívet tépő történeteik lejegyzésével jobbá tenni a rosszat. Legnagyobb ámulatomra azokat a diákokat, akik utáltak írni és olvasni, teljesen lekötötte Anna Frank naplója, valamint Elie Wieseltől az Éjszaka. Ezek a könyvek és még más hasonlók összecsengtek az 1992-es Los Angelesi lázongásokon épphogy túl lévő, nagyvárosi környezetben zajló élet veszélyeivel.

Miután egyik tanítványom világosan kifejezte: „úgy érzem magam, mintha egy hivatalosan nem elismert háborús övezetben élnék", felismertem, hogy ezeket a fiatalokat bátorítanunk kell, fegyver helyett tollat ragadjanak. Sajnálatos módon ez a diák már két tucat barátját vesztette el a bandaháborúk miatt. Osztályommal való kapcsolatteremtésem egyik kísérleteként naplókat adtam diákjaimnak, annak reményében, hogy így nekik is hangot adhatok. Nem kellet sok idő, hogy félretéve helyesírási, nyelvtani és az osztályzással kapcsolatos aggályaikat, elkezdjék teljesen nyíltan kiönteni szívüket, saját történeteik lejegyzésével. A naplók biztonságot nyújtó rejtekében saját történeteik és saját meglátásaik szenvedélyes írójává váltak. Amint nekiláttak gondolataik, érzéseik lejegyzéséhez, motiváltságuk virágzásnak indult. Egyik pillanatról a másikra jutottak hozzá az önkifejezés egy fórumához, olyan térhez, ahol megbecsülve és megerősítve érezték magukat.

Másodévesként diákjaim ihletést éreztek arra, hogy leveleket írjanak Miep Gies, az Anna Frankot bújtató bátor hölgy, és Zlata Filipovic, a „Zlata naplója, avagy egy gyermek élete Szarajevóban" szerzőjének részére. Mikor Miep Gies azt mondta tanítványaimnak: „Anna halála nem volt hiábavaló", megértették üzenetét, miszerint az írás és a történetek elbeszélése világot megváltoztató erővel rendelkezik. Olyan rendkívüli tinédzserek nyomán, mint Anna és Zlata, az én tanítványaim is arra használták naplóikat, hogy megosszák tapasztalataikat saját veszteségeik, megpróbáltatásaik és az őket érő diszkrimináció terén.

Harmadévben megnézettem diákjaimmal egy dokumentumfilmet a „Szabadságmenet" nevű polgárjogi aktivistacsoportról, akik feketék és fehérek által tömött buszokkal járták be az USA déli részét 1961-ben. Az ő bátorságuk ihlette meg osztályomat, hogy felvegyék a „Szabadságírók" nevet, összhangban a tanulók azon szándékával, hogy naplóik felemeljék szavukat az őket körülvevő rasszizmus és intolerancia ellen. Frissen fellelt identitásuk megünnepléséül a Szabadságírók követték a Szabadságmenet nyomdokát, és Washingtonba utaztak. Névrokonaik tiszteletének adózva (a két társaság eredeti angol nevének kiejtésében alig van különbség - a ford.), egy kedvenc naplórészleteiket tartalmazó kötetet adtak át Richard Rileynak, az Egyesül Államok oktatási államtitkárának.

Negyedéves végzős osztályként a Szabadságírók elnyerték az „Anna Frank Szelleme" díjat elkötelezettségükért a diszkrimináció, rasszizmus és az előítéletekhez köthető erőszak elleni küzdelemben. Hosszú órákat szántak naplóbejegyzéseik szerkesztésére, aminek meg is lett a jutalma; kiadói szerződés, mely osztálykönyvüket a New York Times által első rangúnak osztályozott bestsellerré vált: A Szabadságírók naplója, avagy hogyan használta az írást egy tanár és 150 tanítványa önmaguk és az őket körülvevő világ megváltoztatására (Broadway Books, 1999). A Szabadságíróknak azonban minden díjnál és publikációnál többet jelentett az a pillanat, mikor mindannyian leérettségiztek, és átvették középiskolai végső bizonyítványukat, ezt ugyancsak kevesen tartották elképzelhetőnek.

Miután 1998-ban a Szabadságírók elvégezték a Wilson High középiskolát, meghoztam nehéz döntésemet, és szeretett 203-as termemet felcseréltem a pedagógia szak rezidens tanári állására Long Beachen, a Kaliforniai Állami Egyetemen. Célom az volt, hogy a lehető legtöbb diáknak segítsek azáltal, hogy leendő tanárokat az oktatási rendszer által már leírt, hátrányos helyzetű diákokkal való munka fontosságára tanítok. Egyetemi éveim alatt néhány hallgatóm a Szabadságírók közül is akadt, akik így az oktatás területén folytatták pályafutásukat. Egyikük a következő beszámolót tartotta egy alkalommal: „Ms. G. osztályában (a Wilson High középiskolában) az volt a legjobb, mikor a szokásos iskolán kívüli foglalkozások egyikén az ő buzdítására hirtelen elkezdtünk saját gondolatainkkal előállni. Olyan volt ez, mintha mi is vele együtt tanítottuk volna osztályt. Azt hiszem sokan ekkor döntöttünk úgy, hogy tanárok szeretnénk lenni." Ezt hallván elkezdtem alaposabban is kielemezni a 203-as teremben történteket annak reményében, hogy módszereimet korra, iskolai képzettségre és társadalmi rétegre való tekintet nélkül bármely osztályban alkalmazhatóvá tegyem.

Azt is felfedeztem az egyetemen, hogy a Wilson High középiskolában ösztönösen alkalmazott pedagógiai stratégiáim némelyikét az oktatás területén végzett kutatások is alátámasztják. Megtanultam, hogy neveléspszichológusok erőteljesen támogatják a belső motiváción alapuló diákközpontú oktatásmodellt. A belső motivációval rendelkező diákok értelmet találnak iskolai döntéseikben, és nagyobb eséllyel érnek el tanulmányi sikereket. A belső motivációt támogató tanárok odafigyelnek diákjaikra, lekötik figyelmüket, kérdésfelvetésekre bíztatnak és rugalmas probléma-megoldási lehetőségeket hagynak nekik. Miután így szakmai megerősítést nyertem diákközpontú módszereimet illetően, felhasználva a Szabadságírókkal szerzett iskolai tapasztalataimat elkezdtem tanítani a leendő pedagógusokat diákjaik belülről fakadó motiválására.

Később a jövő oktatóinak százai, és egy nagyon sikeres üzletember kihívást intéztek hozzám, készítsek egy üveggel „Titkos Mártásomból", s helyezzem pedagógiai módszereimet egy szinttel feljebb. Az ő támogatásával, valamint sok eredeti Szabadságíró nyomására létrehoztuk a Szabadságírók Alapítványt, egy non-profit szervezetet, melynek kinyilatkoztatott célja a Szabadságírók sikereinek újratermelése.

Ma már, köszönhetően részben a Szabadságírók Alapítvány nyújtotta ösztöndíjaknak, sok Szabadságíró szerzett diplomát. Némelyikük tanári szakképzettséget szerzett, mások master szinten, Ph.D-t. Ráadásul olyan Szabadságírók is vannak, akik az alapítvány napi működéséhez járulnak hozzá azzal, hogy tanár-továbbképző műhelyeket szerveznek és vezetnek, valamint iskolalátogatásokat tesznek, támogatva a fiatalokat, hogy írják meg saját történeteiket.

Lenyűgöző volt a Szabadságírók Naplóját országszerte olvasó tanárok és diákok érdeklődésének özöne az évek során. Tükröt tartva életüknek, a Szabadságírók egyetemes igazságokat tudtak érinteni, felvillanyozták a tinédzsereket, reményt nyújtottak a jövőt illetően. Főként azon oktatók nyertek motivációt a könyvből, akik hasonló megtapasztalásokra éheztek diákjaikkal, de szükségük volt egy követhető tervrajzra.

Erin Gruwell alias Ms. G.