A nem kis megrázkódtatást okozó politikai változások mellett (melyeket a történész hallgatók tanulmányaikból jól ismernek) a korszaknak a történetírás terén uralkodó eszmei áramlatát is meg kell ismernünk. A 19. század végére jellemző pozitivizmus mellett az 1920-as években Magyarországon megjelent és egyre meghatározóbbá vált a német gyökerekből fakadó, de ekkoriban Európa-szerte elterjedt szellemtörténeti iskola.

A szellemtörténeti megközelítés szerint a történelem mozgatórugói nem anyagi vagy gazdasági jellegű adottságok illetve ezek változásai (lásd marxizmus), sem más külső adottságok (pl. természeti, társadalmi, jogi), hanem szellemi, lelki tényezők. A történelemben e szerint a társadalmi, gazdasági, politikai változások kiindulópontja, okozója az adott korban az adott népesség gondolkodásmódjának, mentalitásának, esetleg erkölcseinek megváltozása (és nem fordítva). Éppen ezért a szellemtörténeti iskola értelmezésében egy korszak egészét, illetve annak eseményeit úgy érthetjük meg igazán, ha megismerjük az uralkodó eszméket, a hitvilágot, az értékrendet, a gondolkodásmódot és mindezeknek tipikus megjelenési formáit („objektiválódásait") egy-egy híres személyiségben, vagy valamely jellemző intézményben.⁴²⁸

A korábban uralkodó pozitivizmus a tények, a bizonyítható adatok (elsősorban levéltári források) szorgalmas összegyűjtését, feldolgozását, rendszerezését, majd az ezekből kirajzolódó kép leíró jellegű bemutatását, illetve e tények alapján az ok-okozati összefüggések feltárását tartja a tudományos kutatás helyes módszerének. A szellemtörténeti iskola az egyes korszakokat a maguk egészében kívánta láttatni és megértetni, fontos szerepet szánva a „korszellem," a gondolkodásmód bemutatásának, ami nélkül értelmezhetetlennek tekinti a korszak eseményeit. A kutatás módszereit tekintve a források használata mellett fontos szerepet kap a megértés, az intuíció, a beleérzés képessége is.⁴²⁹

A szellemtörténeti iskola talán legjelentősebb képviselői hazánkban Hóman Bálint és Szekfű Gyula voltak. A szellemi tényezők történelemformáló hatásának vizsgálata illetve bemutatása jellemző a korszak legtekintélyesebb szintézisére, a kettejük által jegyzett Magyar történetre is, melynek bevezetőjében olvasható a következő „hitvallás." „Amint egy ember sem állhat meg egyedül, úgy az emberi történet hatóerői sem működnek elszigetelten; mindnyájan együtt és egyszerre hatnak s közöttük a megfoghatatlanok, a lelkiek azok, amelyek primer voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét.

Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története, így tanítja ezt a modern történettudomány. És a magyar történet nem egyéb, mint a magyar lélek története, azoknak a formáknak leírása, melyekben a magyar lélek évezred óta jelentkezik... "⁴³⁰

A szellemtörténeti iskola nézeteit magukénak vallották legnevesebb kultúrpolitikusaink (Hóman mellett Klebelsberg Kunó is) így a történelemtanításon kívül az oktatáspolitika egészére, sőt a korszak politikai eszmerendszerére is hatott. (A szellemtörténeti felfogással összhangban van például az a nézet, hogy az ország sorsát valamely lelki-szellemi téren bekövetkező változás fordíthatja jobbra, ami a felnövekvő generáció, sőt az egész nemzet nevelése folytán érhető el.) A korszakban megjelenő történelem tantervekben és tankönyveken szintén ezen iskola nyomait fedezhetjük fel. A pozitivizmus hívei - legyenek mégoly elismert szaktekintélyek - kiszorultak a tankönyvszerzők közül, sok kritika érte pl. Domanovszky Sándor 1920-as években megjelent tankönyveit, a '30-as években már nem is publikált ebben a műfajban.⁴³¹

Szekfű Három nemzedék című, először 1920-ban publikált munkájában a korszakban mindenkit foglalkoztató kérdésre kereste a választ: a Monarchia szétesésének és az ország megcsonkításának igazi okát vizsgálta. Az ebben a műben megfogalmazott gondolatok némelyike alapvetően meghatározta a két háború közötti magyar történeti gondolkodást és sok tekintetben ideológiai alapot szolgáltatott az úgynevezett keresztény-nemzeti politikának is. Mindezek nagy hatással voltak a történelemtanításra is. Romsics Ignác így jellemzi a Három nemzedék, illetve Szekfű hatását: „egész vonalvezetése pedig konzervatív és keresztény-nemzeti politikai-ideológiai álláspontjának a történettudomány eszközeivel történő legitimálási szándékáról tanúskodott. (...) Célja nem az elmúlt évszázad magyar történelmének tárgyilagosságra és kiegyensúlyozottságra törekvő bemutatása, hanem a potenciális olvasók politikai orientálása volt a múltat erkölcsi és ideológiai példatárként felhasználva. Mint ilyen rendkívül sikeresnek bizonyult. Az 1920-as első és az 1922-es második kiadás után 1934-ben - egy újabb kortörténeti fejezettel kiegészítve - harmadszor is, majd 1935-ben negyedszer, 1938-ban ötödször, 1940-ben hatodszor és 1942-ben hetedszer is, megjelent. Ilyeténképpen a két világháború közötti és a II. világháború alatti Horthy-rendszer konzervatív és keresztény-nemzeti kurzusideológiájának és történetpolitikai gondolkodásának egyik legfontosabb alapmunkájává vált."⁴³²

Szekfű az első világháború utáni válság okait keresve túllépett a forradalmak puszta bírálatán és mélyebb magyarázatot keresett - és talált. Bár a forradalmakat (általában is, illetve konkrétan a tanácsköztársaságot és az őszirózsás forradalmat) mélyen elítélte, de azokat nem oknak, pusztán tünetnek, következménynek tekintette.⁴³³

A szellemtörténeti iskola felfogása szerint a forradalmak a békés, termékeny fejlődést megakasztó, felforgató, rendellenes jelenségek a történelemben, így azokat minden esetben negatívan értékelik. „A liberális felfogás szerint a forradalom valami szép és kívánatos dolog, melyet nagy tömegek, bátor hévtől, ideális hazafiságtól lelkes nemzetek csinálnak nagy eszmék érdekében. (...) a liberális forradalmi felfogás alapjában véve hibás, a keserű valóságot tévesen idealizáló. A forradalom nyugodt történeti szemlélet szerint, éppen nem szép és kívánatos dolog, hanem egyszerűen beteges állapot, krízis, mely beteg társadalmakban, hanyatló nemzeti korokban stereotíp egyhangúsággal, ugyanazon tünetek közt jelentkezik."⁴³⁴

Az „októberi" és a „márciusi" forradalmakat vizsgálva Szekfű kiemeli, hogy azok nem fakadtak logikusan és szervesen a magyar társadalmi igényekből, politikai változásokból. Érvelésében fontos a forradalmak ilyen módon történő „kitaszítása" a magyar történelem „szerves" fejlődési fonalából. De mint már említettük, e forradalmakat a fő kérdés, Trianon szempontjából csak a katasztrófát előidéző válság egyik melléktüneteként kezelte. Mi tehát a válság valódi oka?

Nyilván valamely lelki-szellemi tényezőben kell keresnünk igazi gyökereit. „A liberális elv a tömegek közé szórva ideális szellemi javítás helyett rombolást végez, szabadság és humanizmus helyett forradalmat és terrort szül."⁴³⁵ A főbűnös tehát a liberalizmus, a 19. század második felét és a századfordulót uraló eszme. Ezzel szemben az új, a forradalmak helyett békés fejlődést hozó korszellem konzervatív, nemzeti és keresztény.

Szekfű a liberalizmust nem utasította el mereven. Elismerte, hogy a maga helyén, természetes közegében pozitív hatása volt, sőt a liberalizmus elvi alapjait ő maga is nemes eszméknek tartotta, de gyakorlati, politikai megvalósulásukat már katasztrófának látta.⁴³⁶ „A liberális elmélet tehát a gondolkodás történetében haladás volt; ezt elismerve azonban ki kell mondanunk, hogy a gyakorlati politikában a beléje helyezett reményeknek nem felelt meg. Elmélet ideális és optimista röptétől mesze elmaradt a gyakorlati megvalósulás, melyet lehetetlen pesszimizmus nélkül megítélnünk. A gyakorlati nehézségek többnyire a liberalizmus forradalmi és racionalista eredetére vezethetők vissza."⁴³⁷ Meg kell tehát különböztetnünk az elvi és a gyakorlati, vagy politikai liberalizmust.

A Három nemzedék a liberalizmus magyarországi térnyerésének és uralkodóvá válásának időszakát mutatja be (három egymást követő generáció történeteként, a reformkortól az első világháborúig), csaknem folyamatos hanyatlásként jellemezve azt. Ezt már a mű alcíme is egyértelművé teszi: „Egy hanyatló kor története". Kivételt, pozitívumot a kiegyezés jelent, ez - Szekfű értelmezésében - az elvi liberalizmus talaján állt, ahogy az első, a „nagy nemzedék," Széchenyi nemzedéke is. A hanyatlást a gyakorlati liberalizmus és képviselői idézik elő (pl. Kossuth és más forradalmárok).⁴³⁸

A kiindulópont tehát Széchenyi, a keresztény, „konzervatív reformer," Szekfű benne látja a korszak legkiemelkedőbb alakját, a példaképet, akit még nem fertőzött meg a (politikai) liberalizmus, benne „objektiválódik" a magyar szellem. Széchenyi a lelki megújulás programját képviseli: „...az a közértelmesség is, mely Széchenyi szójárásában nem a (...) liberalizmus észtiszteletének folyománya, nem is tisztán értelem és ész funkcióira vonatkozik, hanem sokkal bővebb és mélyebb értelmű: az ember egész erkölcsi lényének kiművelését jelenti."⁴³⁹ - ez a gondolat, látni fogjuk, szintén hatott a korszak oktatáspolitikájára, a nemzet jelen állapotából való felemelkedésének, felemelésének útja a lelki-szellemi-erkölcsi nevelés lehet!

Széchenyi az ún. „nagymagyar" (nyugati magyar, labanc stb.) archetípusa. Szekfű az újkori magyar történelem központi, talán legfontosabb kérdésének a Habsburg-magyar viszony alakulását tekinti.⁴⁴⁰ Széchenyi gondolataira hivatkozva a magyarság meghasonlottságának fő okát abban az állapotban látja, hogy a Habsburg Birodalomhoz fűződő viszonyunk de jure és de facto nem egyezik. Míg jogilag a két állam egymástól függetlennek tekintendő, addig a gyakorlatban Bécs hazánkat (sok tekintetben) egyszerűen provinciaként kezeli. „A problémát e kettősség, a tényleges és jogi állapot közti eltérés teszi veszedelmessé. A magyarság e két eltérő jelenséget nem nézi egységesen, miáltal középút, az ellentét kiegyenlítése válnék lehetővé, e helyett némely magyarok csakis a jogszerinti állapotra, mások viszont csakis a ténylegesre függesztik szemüket és merev egyoldalúsággal kívánják a dolgokat szabályozni."⁴⁴¹

Ebből következik Szekfűnél két különböző típusú, lelki alkatú magyar megkülönböztetése: a kuruc és a labanc, vagy más jelzőkkel a keleti és a nyugati, a tiszai (erdélyi) „kismagyar" és a dunai (dunántúli) „nagymagyar"⁴⁴² megkülönböztetése. A keleti típus protestáns, kuruc, Habsburg-ellenes, heves természetű (forradalmár-típus), demokratikus gondolkodású, így könnyebben és jobban hat rá a liberalizmus eszméje is. A liberalizmus magyarországi képviselői közülük kerültek ki. A nyugati magyar ezzel szemben katolikus, lojális, az udvarral összhangot kereső (Habsburg-párti), józan gondolkodású, tehát a keresztény és konzervatív értékek hordozója. Mindkét típus a nemzet érdekeiért harcol, de - Szekfű értelmezésében - a nyugati eszközei a helyesek.⁴⁴³

A két világháború közti Magyarország történelmi gondolkodását természetesen nem egyedül Szekfű munkássága alakította, de az uralkodó politikai erők nagyban támaszkodtak rá ideológiájuk megfogalmazásakor, ami a hivatalos oktatáspolitikára, s a történelemtanításra is erős hatással volt. Ezért emeltük itt ki az ő munkásságát, s mutattuk be részletesebben nézeteit, melyekkel gyakran találkozni fogunk a korszak történelemtankönyveinek vizsgálatakor is.⁴⁴⁴

428 Romsics, 2008b. 183. A szellemtörténetről bővebben ajánlja még: Joó Tibor: Bevezetés a szellemtörténetbe. Bp. 1935. Franklin Társulat; Lánczi András: Álomhüvelyezés. A magyar szellemtudomány a két világháború között. Világosság, 1998/3. 27-47.
429 Gunst, 2000. 234.
430 Hóman Bálint -Szekfű Gyula: Magyar történet. 1. kötet, A szerzők előszava. Budapest, 1928. Magyar Királyi Egyetemi nyomda, 5-8. Idézi: Romsics 2008.a 198. Letölthető innen: http://mek.niif.hu/00900/00940/html/index.htm
431 Albert B., 2006. 46-51.
432 Romsics, 2008a. 211-212.
433 Szekfű, 1920. 9.
434 Szekfű, 1920. 9-10.
435 Szekfű, 1920. 86.
436 „Mert a liberális ideák eredetileg a lélek mélyéről fakadtak, s diadalmenetük Európa országain át nagyszerű szellemi mozgalom, aminőhöz a történeti szemlélet, legyen bár még oly mentes is liberális illúzióktól, tisztelettel közeledik." (Szekfű, 1920. 78.)
437 Szekfű, 1920. 83.
438 Lackó, 1988. 63.; Unger, 1976. 104.
439 Szekfű, 1920. 28.
440 Szekfű, 1920. 45.
441 Szekfű, 1920. 42.
442 A „nagyamagyar"-„kismagyar" jelzők a „nagynémet" és „kisnémet" egység analógiájára születtek (Habsburgokkal vagy Habsburgok nélkül szervezett állam).
443 Romsics 2008. 197.; Unger 1976. 108. A 17. század folyamán „Magyarország nyugati vidékei túlnyomóan megmaradtak a katholikus vallásban és bár az ország központi kormányzásából méltánytalanul kiszorultak, mégsem csatlakoztak az erdélyiekhez, hanem régi hűséggel szolgálták tovább királyukat. Ezzel az ország nyugati és keleti része közt mély szakadék tárult fel: A Keletnek habsburgellenes, protestáns magyarjai ellenében a királyhű és katholikus nyugati testvéreknek védekezniök kellett; a nemzet lelki élete ketté szakadt,..." (Szekfű, 1917. 116.)
444 A Szekfűre ható történetírók munkáit, hasonló, vagy épp ellentétes szemléletű kortársait e tanulmányban nincs módunk bemutatni. E témában eligazítást nyújthat: Romsics, 2008a., Romsics, 2008b., Lackó, 1988., Gunst, 2000.