Az első világháború után még több éven keresztül a dualizmus-kori, döntően pozitivista szemléletű tankönyvek maradtak forgalomban. A két világháború között íródott történelemtankönyvekre viszont már a szellemtörténeti felfogás érvényesülése a jellemző. Megfigyelhető ez a „ténykultusz" támadásában, a túl sok adat elleni tiltakozásban, amin a terjedelem radikális csökkentésével kívántak változtatni. Ez nem mindig sikerült tökéletesen, mivel a tananyag nem lett kevesebb és a politikatörténet maradt túlsúlyban, a terjedelem csökkentése tömörítéssel kellett járjon, ami a tanulhatóság és érthetőség rovására ment.⁴⁹³

A tantervek szerint elvárás lett volna a jelentörténet hangsúlyosabb tanítása, de a tankönyvek a '20-as években még többnyire szűkszavúan és semmitmondóan írtak róla. Viszont gyakori volt a múltnak a jelen szempontjából való értelmezése, történeti párhuzamok kiemelése, az aktualizálás. Ezek célja a „történeti érzék" kialakítása, vagyis a jelenben érvényes tanulságok levonása a múlt eseményiből, ami a múlt hibáiból való tanulást volt hivatva segíteni. Szép példa erre Maday Pál interpretációja, mely a római köztársaság bukását az erkölcsi hanyatlással magyarázza: „A Gracchusok által tervezett államfenntartó középosztályt a római társadalom nem tudta megteremteni. Így a pun háborúk után keletkezett társadalmi bajok nem szűntek meg, sőt a hitetlenség, erkölcsi romlás és a hellenizmussal elterjedt nemzetközi gondolkodás éppen akkor ásta alá a birodalom erejét, amikor a barbárok támadásainak leküzdése végett a legnagyobb szükség lett volna rá."⁴⁹⁴

Az ennyire nyílt aktualizálás mindenestre nem volt jellemző, de egyes céltudatosan kiválasztott és értelmezett történelmi eseményeket következetesen kapcsolatba hoztak a jelennel, korszakokon átívelő (azokat összekötő), tematikus vonalakat alkotva, amik valamiféle erkölcsi tanítást vagy példát adtak a jelenre nézve. Ilyen vonalat alkotott pl. Magyarország nyugati kultúrához való tartozásának következetes hangsúlyozása, a kereszténység szerepének visszatérő kiemelése és ezzel együtt az idegen kultuszok elutasítása (pl. Rómát a hellenizmus, a középkort a reneszánsz, a 19. századot a marxizmus rontotta meg). Nagyon fontos volt továbbá a társadalmi béke, a társadalmi rend szükségességének vonala (a lassú, evolucionális fejlődés előnyeinek szembehelyezése a szenvedést hozó forradalmakkal).⁴⁹⁵

Fontos értékorientáló módszer volt továbbá, hogy a „rokon" szemléletű korszakok nagyobb teret kaptak a tananyagban. „Bizonyos szellemi rokonságot érzünk egy csomó korszak iránt, más, közbeeső idők iránt viszont többé-kevésbé érzéketlenek maradunk."⁴⁹⁶ - írja Dékány István tankönyvszerző. A szellemtörténeti felfogás szerint a tankönyvek az egyes korokban az uralkodó „korszellem" bemutatására törekedtek. A történelem során váltakozva jelentkezett az individuális és az univerzális gondolkodásmód, ami a korszellemek alapvető jellemvonása. Erre jó példa a Szent István Társulat egyik tankönyvének előszava, mely így jellemzi nagy vonalakban az újkort: „A középkori élet egyik legsajátosabb vonása az egyetemesség, az univerzalizmus volt. Ez jellemezte a középkort hitéletében, nemzetközi viszonyaiban, szellemi és gazdasági életében egyaránt. ... visszahatásul az újkor egyik legjellemzőbb vonásaként az egyéni érvényesülést, az individualizmust hozta létre. Az individualizmus jelentkezik mindjárt az újkor elején a vallási életben, s szembehelyezkedve az egyház egyetemes tekintélyével, létrehozza a reformációt... az individualizmus szétbomlasztja ... az egyetemes keresztény köztársaságot, s a nemzetközi életben kialakítja az egymástól mereven elkülönülő nemzeti államokat .... A szellemi életben a humanista kultúrát s a képzőművészetek reneszánszát. Végül a középkornak korlátok közé szorított gazdasági életével szemben az individuális erők új és tág teret nyitnak a gazdasági érvényesülésnek, magánosok és testületek nagy pénzvagyonokat halmoznak össze (korai kapitalizmus)."⁴⁹⁷ Az idézetből jól látszik, mely korokkal (és felekezettel) szimpatizál a szerző. A tankönyvekben az univerzalizmust megtestesítő időszakok (a római kor, a keresztény középkor, a barokk és ebbe a sorba illeszkedne a jelen is) következetesen pozitív színben tűnnek fel és nagy terjedelmet kapnak. Az individuális korszakok (a reneszánsz, a felvilágosodás, a kapitalizmus) épp ellenkezőleg, röviden kerülnek tárgyalásra és negatív jelzőket kapnak, rendre forradalomba torkollnak, jellemzően az elvilágiasodás, az erkölcsi hanyatlás miatt. Pl: „Ezt a szellemi forradalmat és eredményeit művelői és hívei >felvilágosodásnak< nevezték. A kérkedő elnevezés azonban nem alapult tárgyi igazságra. A rövidlátó értelem ugyanis a kinyilatkoztatás fénye nélkül merészkedett a természetfeletti igazságok birodalmába, az Istent, a hitet és erkölcsöt érintő kérdésekben nem világosságot gyújtott, hanem sötétséget támasztott az emberi elmékben és szívekben."⁴⁹⁸

A vallás és az erkölcs, a vallás és a hazaszeretet szorosan összefonódnak a tankönyvek (és nem csak a felekezeti tankönyvek) értékrendjében. „Az istentagadás és a hazafiatlan nemzetköziség" kapcsolatát szinte minden tankönyv hangsúlyozza, elsősorban a szabadkőművesség, a munkásmozgalom és a szocialista forradalmak témakörében.

Az egyes korszakok, s főleg a korszellem megítélése, de főleg a hanyatlás(ok) ill. a felemelkedés(ek) okai a katolikus és a protestáns tankönyvekben eltérést mutatnak.

Korszakok tekintetében a két világháború közötti tankönyvekben az őskor meglehetősen elhanyagolt, az ókoron belül a római történelem súlya a legnagyobb. (Az ókori görög demokráciát nem értékelik túl sokra!) Az ókor az erkölcsi példatár szerepét tölti be. (Meg kell jegyeznünk, hogy az ókor és az említett erkölcsi példák tanulmányozása nem korlátozódik a történelem tantárgyra, a latin, ill. a görög nyelvórákon ennek nagyon nagy szerep jut!)

A hangsúlyos történelmi ideál a középkor. Nem nevezik sötétnek, hanem romantikus rajongással szemlélik. A keresztény egyház (az egyetlen, ami túlélte a római birodalmat) határozza meg a középkor világát. Az egyház formálja át a barbárokat, megtanítja őket imádkozni és dolgozni. „A keresztény vallás és az egyház a nyugat-európai népeket szorosan egyesítette. A nemzeti, a faji és a nyelvi különbségek elenyésztek; a vallási kapcsok erősebbek voltak, mint ezek a szétválasztó tényezők. A nyugat-európai világ törekvései ennek következtében egyetemesek."⁴⁹⁹ Az első világháború után, a kisállamokra szabdalt Közép-Európából nézve ez valóban idilli állapotnak tűnik. A keresztes hadjáratok nyomán elvallástalanodó-elvilágiasodó Európa hanyatlása a humanizmusban és a reneszánszban jelenik meg. A barokk fényes korszakával szemben a felvilágosodás, a francia forradalom, az újkor anyagiassága sötét színekben tűnik fel. A keresztény egyetemességet a nemzeti államok „gettói" váltották fel.⁵⁰⁰

A magyar történelem vonatkozásában is természetesen a középkoré a leghangsúlyosabb szerep. A Mohács utáni (ill. előtti) hanyatlást itt is erkölcsi okokra vezetik vissza. A humanizmus és a reneszánsz elvilágiasodása vonta maga után a reformációt - az pedig Mohácsot. Állam és egyház egysége egyszerre szűnt meg. „A katolikusok a katolikus Habsburg-házzal rokonszenveztek, a protestánsok pedig nemzeti királyságot óhajtottak, és a török pártfogásában bíztak. Jórészt ez a kettős politikai és vallási megoszlás okozta, hogy a török úgyszólván ellenállás nélkül be tudta magát fészkelni, és olyan sokáig fenn tudta magát tartani."⁵⁰¹ A 18. században a katolikus megújulásnak köszönhetően egyesülhetett újra az ország és lépett ismét egy békés fejlődési periódusba, a barokk korszakában.

A protestáns iskolákban és tankönyvekben a reformáció természetesen nem negatívumként jelent meg. Ebben a felfogásban a protestantizmus volt az, amely az igazi keresztény értékeket továbbvitte a tévútra tévedt, reformációra szoruló katolikus egyházzal szemben. Mohács pedig éppen a katolikus kereszténység válsága miatt következett be, s a protestantizmus hatására megindulhatott a katolikus megújulás, így nekik köszönhető az ország egészének felemelkedése az erkölcsi romlásból (hisz Pázmány is református volt eredetileg...). A reformáció nyomán új, magyar nyelvű kultúra bontakozott ki és megerősödött a nemzeti öntudat. A protestáns történelemszemlélet értelemszerűen toleránsabb volt a liberalizmussal szemben is.

Az újkor történetében a központi szereplő Mária Terézia volt, uralkodását rendkívül pozitívan mutatták be, de II. József megítélése már nem volt ilyen egyértelmű, vele kapcsolatban inkább elutasítóak a tankönyvek. A Szent Szövetség viszont (de némileg még Metternich is) bizalomgerjesztő színben tűnt fel, mint a rend és a béke őre. A reformkor liberalizmusát a tankönyvek nem hangsúlyozták ki. A '48-as forradalmat szinte csak említés szintjén tárgyalták (hiszen nem követendő példa, nem is érdemes rá több szót vesztegetni), és a középpontba április 11-e került március 15-e helyett.⁵⁰² A két világháború között született tankönyvek tanúsága szerint azonban a 19. század liberalizmusa és az ateista munkásmozgalom a pusztulás szélére sodorta az országot. Először a háborúba lépés, majd a forradalmak és végül Trianon is ezeknek köszönhető.

A magyar történelem bemutatásával kapcsolatban feltűnő, hogy a korábbiakhoz képest „kicserélődtek" a nemzeti hősök is a tankönyvek lapjain. A történelemoktatásban fontos volt a hősök kultusza, ennek elvi-világnézeti, historiográfiai (a szellemtörténeti felfogás értelmében a hősökben is objektiválódik a szellem!) és pedagógiai okai is voltak. A '20-as, '30-as években háttérbe szorultak a korábban „divatos" Habsburg-ellenes felkelések vezetői, a kuruc-keleti-protestáns magyar hősök. A forradalmárok végképp eltörpültek. Kossuth az immár legnagyobb példakép, Széchenyi mögé szorult, Petőfi és a márciusi ifjúság szinte teljesen eltűnt a tankönyvekből. Az eszménykép a nyugati magyar, az udvarhű, engedelmes, tekintélytisztelő, konzervatív államférfi lett. Míg a dualizmus végén Bocskai, Bethlen és Rákóczi uralták a nemzeti pantheont, a háború után Bethlen mellett már Pázmány és Eszterházy Miklós neve emelkedett ki. Deák is kilépett Kossuth árnyékából és mint az érdekek egyeztetésére, a nemzeti összefogás, a konszenzus teremtésére képes politikus különös megbecsülést kapott. (A kivárni képes, realitásokat felismerő, a jogfeladást elutasító álláspont szintén hordozott aktualizált mondanivalót.)

A '30-as években megnőtt a tankönyvekben a jelenismeret aránya és észrevehető rajtuk az aktuálpolitikai (külpolitikai) nyomás, a német-orientáció. Megjelenik bennük (a körülményekhez képest meglehetős tárgyilagossággal) a zsidókérdés. A '30-as évek végén és a háború éveiben teret kap a fasiszta rendszerek bemutatása és méltatása, a német-magyar és az olasz-magyar kapcsolatok kidomborítása is.

A nemzetiségi kérdéshez valamivel reálisabban közelítettek, mint a '20-as években (amikor a nemzetiségek árulóként jelentek meg). Az 1930-as évek végétől, az első területvisszacsatolások után megváltozott a nemzetiségekkel szembeni hangnem, előtérbe került az évszázados békés együttélés hangsúlyozása, a magyarság hagyományosan jó viszonya az ország nemzetiségeivel. A visszakapott (és a továbbiakban visszakapni remélt) területek nem magyar lakosságával el kellett fogadtatni a (békés) együttélés gondolatát.

A háború előrehaladtával (kb. az 1942-től megjelenő tankönyvekben) megfigyelhető a magyar függetlenség hangsúlyozása. Az ezeréves magyar alkotmány és az azt minden körülmények között megvédelmező Horthy kormányzó patetikus képében már a nem kívánt német befolyás elleni halk tiltakozást sejthetjük.

A '20-as években a tankönyvek didaktikai apparátusa általában megfelelt a kor elvárásainak, képek, térképek tették őket szemléletessé, tagolásuk viszonylag jól követhető volt. A '30-as évek ezen a téren visszalépést jelentett. A könyvek ismét rövidebbek lettek, de módszertanilag szegényesebbek is, az ábrák száma csökkent.

493 Unger, 1976. 156-157.
494 Kiemelések a tankönyvszerzőtől! Maday Pál: Világtörténet I. Ókor a középiskolák IV. osztálya számára. Franklin, Budapset, 1927. 135-136. Idézi: Unger 1976. 159. A római történelem eseményeiben nem nehéz felfedeznünk az első világháború utáni Magyarország ábrázolását (nemzetközi gondolkodás - szocialista internacionalizmus; barbárok támadása - román, szerb, cseh támadások; stb.)
495 Unger, 1976. 159-160.
496 Dékány István: a történelmi kultúra útja. 9. 74. Idézi: Unger, 1976. 159.
497 Marczell Ágoston - Szolomajer Tasziló: Egyetemes történelem III. rész a gimn., reálgimn. és reáliskola VI. oszt. számára. Szent István Társulat, Budapest, 1929. bevezető fejezet az újkor történetéhez. Idézi: Unger, 1976. 160.
498 Marczell Ágoston - Szegedi Tasziló: A legújabb kor története a francia forradalomtól napjainkig. Szent István Társulat, Budapest 1940. Idézi: Unger, 263.
499 Domanovszky Sándor: Világtörténelem a katonacsászárok korától a középkori intézmények virágkoráig. A középisk. V. oszt. számára. Egyetemi Nyomda, Budapest 1929. 105. Idézi: Unger, 1976. 173.
500 Unger, 1976. 171-176.
501 Jászai Rezső - Balanyi György: Magyarország története. A középiskolák III. osztálya számára. Lampel, Budapest 1926. Idézi: Unger, 1976. 194.
502 Unger, 1976. 265.