A Wilson és Corbett (2001) által megkérdezett diákok számára egyértelmű volt, hogy azok a tanárok, akik legtöbbet segítettek nekik, soha nem adták fel: különböző tevékenységeken keresztül nyújtottak segítséget különböző típusú diákoknak, és addig folytatták, míg a legutolsó diák számára is felvillant a fény. Ezek a diákok jobban szerették azokat a tanárokat, akik teljesen kifejtették az anyagot, több oldalról is megközelítve, lépésenként körvonalazva, míg megfelelő válaszhoz nem jutottak („Lépésről lépésre haladva sikerült ledönteniük a falakat"). Inkább csak akkor váltottak a következő anyagra, mikor úgy gondolták a tanulók készen állnak rá, nem pedig egy szigorú tanrendet követve, és hangsúlyozottan több megközelítési utat választottak egy-egy problémához.