A kurzus során a hallgatók összesen három tesztet írtak. A 2. és 3. tesztben minden téma minden szerepére vonatkoztak kérdések, így nemcsak az egyéni tanulás, de az egyéni tanítás hatékonysága is nyomon követhető volt (az első teszt ennél egyszerűbb volt és kevesebb feladatból állt). A csoportátlag így alakult: 1. teszt: 69%, 2. teszt 56%, 3. teszt 83%. Az első és különösen a második teszt, valamint az órai megfigyeléseim arra ösztönöztek, hogy a sikertelenség (én annak ítéltem meg) okait közösen próbáljuk meg föltárni. Ennek érdekében két ízben is megvizsgáltuk a hallgatókkal saját tanulási folyamatukat, lépésekre bontva, majd megállapították, hogy melyik fázis a leggyengébb - jellemzően egymás tanítását (a szakértői és a mozaik csoportokban is) jelölték meg. A sikertelenség okát abban látták, hogy nem figyeltek eléggé egymásra, illetve a feladatra, gyakran elkalandoztak a témától, így annak megtanulására nem jutott elég idő. Ez a „beismerő vallomás" döbbentett rá, hogy valójában a fent már emlegetett kooperatív szerepek hiányoznak a csoportokból, úgy mint bátorító, nyomolvasó, időgazda, jegyző (bővebben ezekről és funkciójukról lásd: ARATÓ - VARGA 2008). Éppen ezek tudták volna garantálni azt, hogy a csoportok a témánál maradjanak, hogy kihasználják az időt, hogy mindenkire odafigyeljenek stb. A következő kurzusból semmiképp sem hagyom ki ezeket...

Másik megfigyelési-elemzési szempontunk a szerepekhez (az általunk használt szerepek, mint például a vázlatíró stb.) kapcsolódó otthoni munka elvégzése, ill. annak minősége. Megvizsgáltuk, hogy a hallgatók a szerepüzeneteknek (feladat-meghatározás és instrukciók, lásd fent!) megfelelően dolgoztak-e, illetve ahol szükséges volt, újabb instrukciókat fogalmaztunk meg közösen. A tanulmány elején bemutatott útmutatások közül a dőlt betűvel szedettek a kurzus során közösen kerültek meghatározásra, a reflexiók nyomán. A három blokk során született, csoportonként közösen készített portfóliók minősége a kurzus során folyamatosan javult. A közösen megfogalmazott instrukciók mentén egyre pontosabb és szakszerűbb munkák születtek. A kurzus végén, önállóan összeállított portfóliók ezeknek az elvárásoknak már szinte maradéktalanul megfelelnek.

A tanulási folyamat ellenőrzésére, értékelésére, kiigazítására relatíve sok időt fordítottam a kurzus során. Ennek oka elsősorban saját tapasztalatlanságom (szükségem volt ezekre a visszajelzésekre és a problémák közös feltárására). A legtöbb diáknak valószínűleg agyára mentem volna ezzel, de a kísérleti csoportom szerencsére tanár szakos hallgatókból állt, akiket megpróbáltam olyan helyzetbe hozni, hogy a leendő tanár fejével gondolkodjanak, és a reflexiókban meglássák (és amennyire lehet megtanulják) a tanulási-tanítási folyamat értékelését és irányítását is.

Az ellenőrzés-irányítás feladatai közül számomra komoly gondot okozott a szakmai, tartalmi hibák, tévedések, hiányok korrigálása úgy, hogy lehetőleg ne essek ki a kooperatív struktúrákból, se pedig a kooperatív tanári magatartásból. Mivel az otthoni feladatokat folyamatosan fel kellett tölteniük egy konnektivista tanulást támogató webes felületre (CooSpace), az órán készített folyamatábrákat pedig én őriztem, állandóan lehetőségem volt ezek ellenőrzésére, az órán kívül, alaposabban is. Ennek során persze találtam korrigálnivalót, de nem igazán találtam jó megoldást a javítások elvégzésére (anélkül hogy egyszerűen én közöljem a jó megoldásokat, romba döntve ezzel az egyénileg ill. csoportban megszerzett tudás érvényességét). Egyfelől problémát okozott, hogy nem minden csoport munkájában volt hiba, viszont ha ismételni akarok, vagy szeretném, hogy újragondolják a munkájukat, akkor addig a hibátlan megoldást nyújtó csoportok sem haladhatnak tovább (legalábbis én nem láttam erre lehetőséget), márpedig az időnek éppen nem voltunk bővében. Másrészt nem láttam garanciát arra, hogy valóban sikerül feltárniuk és kijavítaniuk a hibákat (a párhuzamosan egy témán dolgozó csoportok ellenőrizték/összevetették munkáikat, de maradtak feltáratlan tévedések). A kézenfekvő megoldás, amit konzulensem javasolt, újabb források kiadása lett volna, amelyek alapján megláthatják saját hibáikat - ilyen források előállítására, vagy előkeresésére sajnos egyszerűen nem volt időm... És itt elérkeztünk egy olyan kérdéshez, ami - véleményem szerint - az eredményes kooperatív tanulás egyik legfontosabb alapja, mégsem ejt róla különösebb szót a szakirodalom - talán azért mert annyira kézenfekvő. Kézenfekvő, de a tanulásszervezés és irányítás során az egyik legkomolyabb kihívás a megfelelőeszközök (a témának, a céljainknak, a diákoknak stb.): , illetve források biztosítása, amin a tudásszerzés alapul. A források gyűjtésén, kiválasztásán áll vagy bukik - szerintem - hogy sikerül-e elérnünk akadémikus céljainkat. Valószínűnek tartom, hogy a kooperatív modellt alkalmazó tanároknak sok esetben kell saját taneszközöket fejleszteniük, forrásszövegeket létrehozniuk céljaik elérése érdekében.

Az utolsó óra teljes egészében a reflexióké volt, ezúttal az egész kurzusra vonatkozóan. Itt megvizsgáltuk, hogy mennyiben valósultak meg a célkitűzéseink és elvárásaink (az elvárásfa alapján), reflektáltunk az egyéni és a csoportmunka eredményeire és sor került a kooperatív alapelvek vázlatos megismertetésére, a kurzus alapelveknek való megfelelésének vizsgálatára is. Ez utóbbihoz egyrészt egy kérdéssort állítottam össze, másrészt megkértem a csoportokat, hogy a kurzus menete alapján próbálják megtippelni, a tervezés során milyen elveket tartottam szem előtt (erre természetesen még a kooperatív alapelvek ismertetése előtt került sor). Ilyen megoldások születtek:

A kooperatív kurzus hallgatói értékelése során megkértem a diákokat, emeljenek ki egy-egy javításra szoruló mozzanatot és egy-egy olyan dolgot, ami igazán tetszett nekik a kurzusban. A fejlesztésre vonatkozó jótanácsoknál legtöbben a feszesebb időbeosztást hozták fel (főleg a blokkok első felében). Felmerült az a (szerintem megfogadásra érdemes) javaslat, hogy a 90 perces órák helyett tömbösítve (pl. 2x90 percben) eredményesebben lehetne dolgozni. A kurzus legnagyobb értékének többnyire a csoportmunkát, a csoport jó együttműködését és a nagy gyakorlati értékkel bíró, mindenki számára hozzáférhető, közösen létrehozott portfóliócsomagot jelölték meg, de sokan kiemelték a kurzus során megismert új tanítási módszereket is.

Összességében a kurzust több szempontból is eredményesnek tartom. A hallgatók szempontjából vizsgálva, egy előadáshoz, vagy egy nem kooperatív szemináriumhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb (szinte folyamatos) volt az aktív órai munka, a személyes részvétel aránya. A diákok (egy-két kivételtől eltekintve) érezhetően bevonódtak a tanulási folyamatba, amit lelkiismeretes felkészülésük, érdeklődésük, a minimum elvárt otthoni munka rendszeres felülteljesítése mutatott. Saját értékelésük szerint különösen jól rögzültek bennük azok a témák, amelyeket nekik kellett megtanítaniuk társaiknak.

Saját fejlődésem szempontjából, értékes tapasztalatokat gyűjtöttem a kooperatív oktatásszervezés terén. Sokkal tudatosabbá vált tanári tevékenységem (a tanulási folyamat tervezésében, szervezésében, irányításában és értékelésében stb.). A kooperatív oktatási struktúrák alkalmazása lehetőséget adott diákjaim eddiginél sokkal alaposabb megismerésére (képességeikre, érdeklődésükre, személyiségük egészére vonatkozóan). Rengeteget tanultam diákjaimtól szakmai téren is, egyéni gyűjtőmunkájuk során számomra eddig ismeretlen források és taneszközök garmadájával ismertettek meg. Fontos pozitívumnak tartom azt is, hogy a rendszeres szakmai konzultáció (oktatói kooperatív műhely) során nagyon jó és szoros, további együttműködéssel kecsegtető szakmai kapcsolat jött létre a kar kooperatív struktúrákkal ismerkedő ill. azt oktató munkatársai között.

Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni szeretném, hogy a kooperatív struktúrák adaptálásának sikere az említett személyes és csoportos szakmai konzultációk nélkül elképzelhetetlennek tűnik. Az első próbálkozások során jócskán értek kudarcok, melyek okainak feltárásában itt kaptam segítséget. Jellemzően ezek merültek fel: nem ügyeltem az alapelvek érvényesülésére, nem megfelelő forrásokat biztosítottam a munkához, ill. „túlterveztem" a tanulási folyamatot, vagyis egyfelől túlbonyolítottam, másfelől nem terveztem elég időt a feladatok megoldására. A konzultációk nélkül könnyen lehet, hogy hamar sutba dobtam volna az egész kísérletet azzal a tanulsággal, hogy mindez csak elméletben szép, de a gyakorlatban nem működik. Most úgy látom, működik.