A kurzus menetét eredetileg úgy képzeltem, hogy kezdetben, amíg beletanulunk a kooperatív struktúrákba, és amíg összeszoknak a csoportok, egy 90 perces órán 3 témakört dolgozunk fel, majd gyorsabb sebességre kapcsolunk és később már egy órán 6 témát tanulhatunk meg. A féléves kurzus végére így - terveim szerint - összesen 33 téma feldolgozása történt volna meg, ami nagyjából lefedi a 20. századi magyar történelemmel foglalkozó középiskolai leckéket. Mindjárt a második órán kiderült, hogy nem tudjuk 90 perc alatt teljesíteni az általam megtervezett programot, így a következőkben már eleve két hétre terveztem egy-egy blokkot (ami 3 téma megtanulását jelenti), így a kitűzött akadémikus célt hamar redukálni voltam kénytelen. Az órák tervezése, lebonyolítása és értékelése során fokozatosan változott meg saját célkitűzéseim fontossági sorrendje. Mint láttuk, kiderült, hogy nem tudjuk tartalmilag teljességében áttekinteni a korszakot, vagyis nem tudok minden témához segítséget nyújtani a leendő tanároknak. Következésképpen nagyobb hangsúlyt kellett fektetnem arra, hogy felkészítsem őket az önálló munkára. Utólag már érthetetlen számomra, miért nem terveztem így eredetileg is...
Úgy tűnik, a kooperatív tanulásszervezés alkalmazása „kikényszerítette," hogy annak előnyeit kiaknázzam (pl. önálló ismeretszerzés elsajátítása, a társas és a személyes mellett a szakmai kompetenciák fejlesztése), ahogy belőlem is kikényszerítette az oktatói attitűdöm megváltoztatását. A kurzus vezetése során hétről-hétre adtam lejjebb azon igényemet, hogy maximálisan kézben tartsam és percről-percre irányítsam a diákok munkáját (a lehető legkevesebb dolgot bízva a véletlenre - ezáltal sokszor megfosztva a hallgatókat az önállóság lehetőségeitől). Míg kezdetben minden témát szerettem volna a kurzus során valami módon mégiscsak én átadni nekik, végül feladtam ezt az igényemet és beláttam, hogy sokkal többet segítek hallgatóimnak, ha rájuk hagyom ezt a feladatot. Nehezen, de képes voltam elfogadni, hogy tudásuk akkor is érvényes és szakmailag releváns lesz, ha nem személyesen tőlem (vagy az én közvetlen közreműködésemmel) szerzik meg azt. A dologban az az érdekes, hogy e kétféle tanárszerep („hagyományos": a tudást birtokló, és kiárasztó, tekintély- és tanárközpontú stb. és „új": segítő, a tanulási folyamatot irányító, diákközpontú, a tudás megszerzésében segédkező tanárszerep) (Lásd erről a történelemtanítás kapcsán: F. DÁRDAI 2006.) közül magamat - eddig - az utóbbit elfogadó és gyakorló tanárok közé soroltam. A kooperatív tanulásszervezés tapasztalatai azonban ennek ellentmondtak, amiből két következtetést vontam le. Az egyik, hogy a kooperatív tanítás esetemben hozzájárult a saját tanári attitűdök feltárásához (önismeret), a másik, hogy strukturálisan kikényszeríti az irányító-tudásközlő, „fölé rendelődő" magatartás helyett a segítő-irányító, „mellérendelődő" magatartást - a tanárból is. (Lásd erről e kötetben Arató F. tanulmányát a kooperatív alapelvekről.)