A „szabad" játéknak legpregnánsabb esete kétség kívül Raffaello kései képe, Krisztus színeváltozása, melyet a tanítványok fejeztek be.

170. kép: Raffaelo Sanzio: Krisztus színeváltozása (La trasfigurazione di Cristo), 1517-20, olaj és vászon, I Musei Vaticani, Róma

Hogy ezt többek között Hauser Arnold kifejti, Raffaello itt két, egymástól távol eső és nem összefüggő bibliai szövegrészt vág egybe. A felső részen Jézust látjuk a fényben, miközben az apostolok alszanak,¹⁶¹ az alsó részen az ördög által megszállt fiúnak története elevenedik meg.¹⁶² Ha a kompozíciót egységes szemléletben nézzük, Jézust csupán a nyavalyatörős fiú láthatná. Carpaccio képével szemben itt már az előzetesen adott szöveg sem ad lehetőséget a képzelőerő számára a sematizáláshoz. Nietzsche A tragédia születésében úgy fogalmaz, hogy a kép alsó része a felső rész megváltása, míg a felső rész az alsó beteljesedése. Bárhogy is akarjuk érteni Raffaello képét, az értelmezés minden esetben a bibliai szövegnek nem a közvetlen ábrázolása lesz, sokkal inkább annak kommentárja. Jól látja ezt Nietzsche, aki számára az álom a látszat látszata, azaz az ős-egyre irányuló magasabbrendű vágy a tényleges léttel, mint látszattal szemben. Belső fény, a fény fénylése (Schein als Schein), mely az értelmezés sokféleségét engedi meg a centrális perspektíva kitüntetettségével szemben. Függetlenül attól, hogy igaza van-e Nietzschének abban, hogy Raffaello képében az apollóni elvet látja érvényesülni, a kép egyértelműen a nézőpont relativizálódását, a középpontnak a periféria felé történő elmozdulását előlegezi meg. A Krisztus színeváltozása az első filmi belső montázsnak is tekinthető, mely egymással ellentétes vagy radikálisan különböző dolgokat foglal közös szemléletbe. A képzelőerőt ekkor a dolgok közti kapcsolat „sokkolja", s nem a tárgy „veszélyessége" vagy végtelensége. De ez az a szabadság, a képzelőerő kreatív tevékenysége, mely az angol romantikus költészetben, elsősorban Coleridge és Keats verseiben tetőzik. Raffaello képével kiteljesedik az a folyamat, mely a vizuális narratívát felszabadítja a realista ábrázolás kötöttségei alól. A képi szemlélet szimultaneitása a szemlélés más következési sorrendjeit is megengedi. Nicolas Poussin és Jean-Antoine Watteau képein az idő téri ábrázolása tovább problematizálódik utat engedve a szimbolikus értelmezésnek.

161 Lásd Lukács 9, 28-32. A megdicsőülés: Így szólt, aztán mintegy nyolc nap múlva maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot s a hegyre ment imádkozni. Imádsága közben orcájának színe elváltozott, ruhája vakító fehér lett. S két férfiú, Mózes és Illés dicsfénytől övezve, Jeruzsálemben okvetlen bekövetkező végsorsáról beszélgettek vele. Eközben Péter és társai mélységes álomba merültek... (Lásd továbbá Márk 9,5-13, Máté 17, 1-13. - fordította Károli Gáspár nyomán Dr. Masznyik Endre)

162 Lásd Lukács 9, 37-42. A nyavalyatörős fiú meggyógyítása. Másnap, mikor a hegyről lejöttek, tömérdek nép ment elébe. S egy férfi a népből felkiáltott: Mester! Kérlek, szánd meg az én egyetlen fiamat! Ha a gonosz lélek megragadja, menten kiabál s ha rángatja, tajtékot túr s alig tágít belőle, mikor marcangolja. (V. ö. Mt 17, 14-21, Mk 9, 14-29.) Kértem tanítványaidat, űzzék ki belőle, de bizony nem tudták. Jézus azt felelte nékik: Hitetlen és elfajult nemzetség! Meddig legyek még veletek? Meddig szíveljelek? Hozd ide fiadat! De mialatt hozzávitte, az ördög rángatta, szaggatta. Ekkor Jézus megdorgálta a tisztátalan lelket s meggyógyítván a gyermeket, visszaadta az atyjának. És mindnyájan álmélkodtak az Isten nagyságos dolgán. (Lásd továbbá : Márk 9, 14-29, Máté 17, 14-21. - fordította Károli Gáspár nyomán Dr. Masznyik Endre)