Ha a befogadás időbeliségének szerepét vizsgáljuk a művészetben, nehezen találhatnánk alkalmasabb elméleti keretet Lessingnek a művészetek felosztására vonatkozó írásánál. Habár a Laokoón a mimészisz klasszikus arisztotelészi fogalmával közelíti meg a művészeteket, a művészeti ágak összehasonlításának ürügyéül felhozott kérdés, hogy miért nem kiabál fájdalmában a trójai pap, a képzelőerő mozgása felé viszi Lessing gondolatmenetét.

159. kép: Laokoón, Kr.e. 40-20, jelenleg látható változat

De ne siessünk előre. Lessing abból az alapvetésből indul ki, hogy a művészeti ágak természetükben különböznek abban a tekintetben, hogy az anyagukat a térbeliség vagy az időbeliség határozza meg jobban. A költészet (a szó) és a zene (a hang) az időben létezik, míg a festmény, a szobor és az épület a térben. S habár Lessing nem ismerhette a mozgóképet, a filmet, az időbeli művészetekre vonatkozó ítéletei ez utóbbiakra is érvényesíthetők. Lessing szerint a kettő különbségét a mű anyaga és az ábrázolás tárgya közti analógia támasztja alá. Az időbeli művészetek tárgya maga is időbeli, míg a térbelieké térbeli. Az első klasszikus példája a történet, a másodiké a test. A módszertanilag kritikus pont azonban az, hogy vajon a két kategória ténylegesen kizárja-e egymást. Lessing nagy erénye, hogy nem ad egyértelműen negatív választ. Sőt, a címben megnevezett szoborcsoporttal éppen azt példázza, hogy egy képzőművészeti, s így alapvetően térbeli alkotás is ábrázolhat történetet, azaz lehet időbeli a tárgya. Egy feltételt kell betartania a művésznek, a történetből a megfelelő pillanatot kell kiválasztania az ábrázoláshoz. Az, hogy melyik a megfelelő pillanat, viszont a képzelőerő mozgásától függ. Amikor azonban Lessing a képzeletre hivatkozik, nem annak „szabad" játékára gondol, hanem sokkal inkább a mozgásának célszerűségére, pontosabban arra a módra, ahogyan eljut az ábrázolt történet egységes szemléletéhez. A Laokoón szoborcsoport esetében ez a papnak és a fiainak a haláltusájukat követő halála. A képzelőerő csak annyiban szabad, ahogy eljut e szemlélethez. Mivel az eljutás célszerűsége adott, hiszen a befogadó ismeri a mítoszt, a képzőművésznek nem kell foglalkoznia a történet felépítésével, az előtt és az után összeillesztésével, hanem az a feladata, hogy biztosítsa a képzelőerő (előzetes) mozgását. Mivel a képzőművész egy indulat lefolyásából mindig csak egyetlen pillanatot ábrázolhat, ha a tetőpontot vagy az ahhoz nagyon közeli pillanatot ábrázolná, a képzelőerő úgymond azonnal, tehát minden erőfeszítés nélkül jutna el a végső szemléletig, ez pedig kiiktatná a haláltusa folyamatát. A képzőművésznek tehát - javasolja Lessing - mindig a tetőpontot megelőző pillanatot kell ábrázolni ahhoz, hogy megtermékenyítse a néző képzeletét. Persze azt, hogy pontosan melyik legyen ez a termékeny pillanat, már nem árulja el, a művész invenciójára bízza. Ennek egyik oka az lehet, hogy Lessing nem használja az időbeli szintézis fogalmát a képzelőerő mozgására, következésképpen az ábrázolt pillanatnak (vagy netán pillanatoknak) nincs konstitutív szerepe a történet megértésében. Mindegy, hogy mely pillanat révén jut el a képzelőerő a végső szemlélethez, mindig (és mindenki) ugyanazt a történetet fogja felépíteni. A másik ok abban keresendő, hogy Lessing a szobrászatot azért alapvetően térbeli művészetnek tekintette, s mint ilyen fő feladata az antik szépség, a test harmonikus ábrázolása volt. A kiinduló kérdésre is ezen megfontolás alapján válaszol. Az alakok azért nem üvöltenek, mert a fájdalom eltorzítja a testet, ezért azt enyhíteni kell, hogy a test a klasszikus értelemben szép maradhasson. Lessing tehát a helyes kérdésfelvetésből, hogy ábrázolhatnak-e történetet a vizuális művészetek, azért nem juthat el a képzelőerő által megvalósítandó időbeli szintézis fogalmáig, mert nem vizsgálja az ábrázolandó pillanat szerepét a végkifejlet előidézésében. Az adott - indulati vagy történeti - folyamat szükségképpen lezajlik, legalábbis a befogadó tudatában, a „termékeny" pillanat kiválasztásának - Kanttal szólva - csak regulatív szerepe lehet a képzelőerő működésében. Bármely pillanat ábrázolása eljuttatná a befogadót az adott szemlélethez, a különbség csupán a képzelőerő mozgásának „szabadságában" van.