Kétségtelen, hogy a vizuális elbeszélés történetét végigkísérte a realista ábrázolással való szoros kapcsolata. Steiner (2006) részletesen érvel amellett, hogy a festészeti kompozíció csak akkor képes valójában elbeszélni, ha az elrendezés „realisztikus", ami itt annyit jelent, hogy az ábrázolás az arisztotelészi mimészisszel rokonítható normákat követ, s nem marad meg a geometrizáló, planimetrikus (síkgeometriai) mintáknál. Olyannyira, hogy a viszony meg is fordítható: „A figurák ismétlése egy realisztikus elrendezésben ezzel szemben még akkor is képes a narratíva érzetét kelteni, ha a bemutatott események nem specifikusak."¹⁵⁶ Steiner szerint a reneszánsz ironikus fordulatot hoz a vizuális narrációban pontosan az által, hogy bevezeti az iránypontos szerkesztés és a rögzített nézőpont fogalmát.

„A távlatpontos perspektíva és a chiaroscuro elvén alapuló festményt az a koncepció működteti, miszerint a jelenetet egy rögzített, jó rálátást nyújtó pontból, egy kereten keresztül látjuk, és egy pillanat alatt fogadjuk be. Semmi sem áll távolabb a reneszánsz realizmustól, mint az időben egymástól eltérő eseményeknek egyetlen látványtéren belüli egymás mellé helyezése, ami az antik és a középkori művészetben gyakran előfordult. Így tehát, noha a narratíva elválaszthatatlanul összefonódott a realizmussal, paradox módon éppen a reneszánsz realizmus törvényeinek szigorú betartása zárta ki a narrativitást a festészetből."¹⁵⁷

A narrativitás kizárása talán nem tűnik annyira paradoxálisnak, ha figyelembe vesszük, hogy a rögzített nézőpont ténye nyilvánvalóan kizárja egy jelenet egymást követő eseményeinek egyetlen képben történő ábrázolását anélkül, hogy az eseményeket (fázisokat) a figurák ismétlésével kifejezhetnénk. Steiner persze nem ismerhette Imdahl elméletét a kép mezővonalrendszeréről. Ugyanakkor nem veszi figyelembe azt a lehetőséget, hogy egy adott képtér is osztható, nem szükséges sorozatképeket készíteni ahhoz, hogy időbeliséget fejezhessünk ki. Végső soron a mezővonalrendszer nem más, mint a képtér „felszabdalása" az epizodikus cselekmény időbeli követelményei szerint. Más szóval az idő tériesítése, a térrel való kifejezése. Ez az ábrázolási elv részben mentesít az egy nézőpont követelményétől, mivel a kép egységes szemlélete nem egyetlen pillanatot kíván, hanem a kép olvasását feltételezi. A képzelőerő működésének, a mentális folyamatnak - explicit vagy implicit - szerepe a reneszánsz idejében nemcsak Giotto freskóira vonatkoztatható. Érdekes, hogy maga Steiner is idézi Lodovico Dolce Aretino című korabeli poétikai írását, melyben a szerző a képi elrendezést, melyet a retorikában dispositio-nak hívtak, a festővel szemben az ismert arisztotelészi realista követelményt támasztja, miszerintt „[n]em teheti későbbre azt, ami korábban történt, sem korábbra azt, ami később következik, a legrendezettebb módon helyezze el a dolgokat, úgy, ahogyan egymást követték".¹⁵⁸ Láttuk viszont, hogy Giotto képein a térbeli előtt/után nem valamiféle következési sorrendben értelmezhető, hanem a kompozíció szerkezete határozza meg. Az időbeli sűrítést a térbeli ábrázolás „széttördeli", s a képzelőerő szerepe éppen az, hogy az eredeti idősorrendet rekonstruálja. Az már más kérdés, hogy a rekonstrukció eredményeképpen nem csupán az „eredeti" történethez jutunk el, hanem az ábrázolhatatlan ábrázolásának többletét is megkapjuk. Az, hogy sokan, így a Steiner által is idézett Leonardo sem jut el a síkgeometriai kompozíciónak - mai kifejezéssel élve - kognitív felfogásáig, betudható a reneszánsz szellemiségnek, mely nemigen kedvelte az ellentmondásosságot az ábrázolásban. Legalábbis ezt támasztja alá Leonardo azon véleménye, hogy nem szerencsés, ha egy festő egyazon képtéren belül a boldog és a szomorú figurákat ábrázolja, „mivel a természet hatására könnyezünk a sírókkal, és örvendünk a nevetőkkel; így hát válasszuk külön nevetésüket a sírásuktól".¹⁵⁹ Persze az nem egyértelmű, hogy mi számít „túlzott" ellentmondásnak. A jó és a rossz? A szép és a csúnya? Esetleg az élő és halott?

156 Steiner (2006).

157 Steiner (2006).

158 Mark W. Roskill: Dolce's „Aretino" and Venetian Art Theory of the Cinquecento. New York: New York University Press, 1968. 121. Idézi Steiner (2007).

159 Leonardo da Vinci: Tudomány és művészet. (ford. Kardos Tibor) Budapest: Magyar Helikon, 1960. Idézi Steiner (2007).