Van azonban egy festmény, mely pár évtizeddel Raffaello képének születése előtt a verbális és vizuális elbeszélést a legélesebben veti fel. Benedetto Bonfigli Angyali üdvözletéről van szó, melyet Luis Marin tárgyal részletesen egyik tanulmányában.

171. kép: Benedetto Bonfigli: Angyali üdvözlet (L'annunciazione), 1455-1460, tempera és fa, Galleria Nazionale dell'Umbria, Perugia

Bonfigli képe látszólag a bibliai témák vizuális ábrázolásának hagyományát követi, melyben a kép a szöveg vizualizációja, az antik retorika szerint ekphrászisz. Ekphrászisznak hívjuk a művészeti ágak közti utánzást, ha például egy irodalmi szöveg általában véve festői vagy ikonikus, mint Shakespeare monológjai. Egy konkrét kép verbalizációja a hagyomány szerint hüpotiposzisz. Lessing a kifejezést elsősorban az irodalmi szövegre alkalmazza, elsősorban arra, ahogyan Homérosz az Iliászban Akhillész pajzsát, s a rajta látható ábrázolását leírja. Bonfigli képe „fordított" ekphraszisz, amennyiben a festmény utánozza a bibliai szöveget. Marin (1991) azonban rámutat arra, hogy ennél sokkal többről van szó. A képen ugyanis a festő Mária és az angyal közé elhelyez egy harmadik alakot, mégpedig Lukács evangelistát, aki egy személyben a festők patrónusa. Ezzel Bonfigli azt a történeti jelent emeli a képbe, amelyet a kép saját ekphrasztikus forrása, a biblia szöveg mesél el. Eszerint a képen azt látjuk, amit később az evangélista, mint szemtanú le fog jegyezni, a könyv ugyanis, melyet a térdén tart, még üres. Ugyanakkor a kép a csoda, a szeplőtelen fogantatás pillanatát is ábrázolja, ez a voltaképpeni tárgya. De hogyan is festhette meg a festő azt a jelenetet, amit még le sem írtak? A festés a lejegyzés utáni pillanat,ez utóbbit nem előzheti meg. E paradoxon azért állhat elő, mert a kép a bibliai elbeszélés belső, inherens időbeliségét is tartalmazza, hiszen nemcsak a csoda pillanatát örökíti meg, hanem a lejegyzését is. Pontosabban a lejegyzés előtti pillanatot. Bonfigli képe, habár másképpen, mint Velasquez az Udvarhölgyben, az írást keretezi el a képen belül, mégpedig az írás hiányával (a könyv még üres). Az Angyali üdvözlet nem egyszerűen kép a képben (mise-en-abyme), hanem írás a képben, ahol a kép olvasása és a szöveg olvasása vizuálisan egybeesik. Bonfigli képében hiába keresnénk epizódokat elválasztó vonalakat. Igaz, látszólag egyetlen „termékeny" pillanatot ábrázol. Ám a kép paradoxonja éppen az, hogy ez nem teljesen van így. A Giotto képeinél megfigyelt háromféle idő, az idő múlása, a mindenkoriság és a pillanat jelen van Bonfigli képén is, azonban alapvetően nem a síkgeometriai rendszerben, hanem a bibliai szöveg és a kép olvasásának analógiájában adottak. Ezáltal a kép az elbeszélés és a képszemlélet fokozatiságát egymás felé közvetíti. Ez azt is jelenti, hogy a képi időbeliség nem szimbolikus, ahogy Steiner (2007) az 1500-as évektől a narratív festészetet jellemzi. A szimbolikus értelmezést Steiner általában a „termékeny" pillanatot ábrázoló képekre vonatkoztatja: „Az ekphrasztikus festmény „termékeny pillanatát" például általában inkább szimbolikusan, mintsem történetmondási kísérletként értelmezik." A szimbolikusság itt azt jelenti, hogy az olvasás sorrendje nem tudja feltárni az ábrázolt történeti-oksági sorrendet. Nem szükségképpen egyetlen mozzanat megjelenítéséről van szó, ahogy ezt Lessing kívánja. Bonfigli képével azonban nem ez a probléma, az oksági és időbeli viszonyokat a kép nem elkendőzi, hanem megmutatja.