E gondolat talán a legösszetettebb formában, s ezért itt most nem reprodukálható a maga teljességében, Giotto A kánaáni menyegző című képén jelenik meg.

166. kép: Giotto di Bondone: A kánai menyegző (Le nozze di Cana), 1304-5, falfestmény, Capella degli Scrovegni

A történet központi eleme, a víz borrá változtatása csodás esemény, ám itt nemcsak egy eseménysor Éppen-mostjaként jelenik meg, mint Lázár feltámasztása esetében, hanem egy komplex mindennapi szituációba ágyazódik. Valójában egyszerre két esemény-összefüggést látunk. A kép előterében balról az egyik szolga Jézussal éppen közli, hogy elfogyott a bor, míg a jobb oldalon a Bevonulás-képhez hasonlóan a borkóstolás jelenetének mozzanatait látjuk: a jobb szélen a szolga önti a vizet a boros kancsókba, míg mellette a násznagy a már átváltoztatott bort kóstolja. A csoda tehát e két mozzanat között történik. „Giotto képe nemcsak megjeleníti, de az Előtt és az Után közti csúcspontként is aktualizálja a csoda mozzanatát. Mégpedig az Előtte, az Éppen-most és az Utána időképzete a közvetlen és közvetett térbeli viszonyai szerint mérhető".¹⁵⁴ Ezt az aktualizált csodapillanatot mintegy ellentételezi a mennyasszony alakja, akinek egy másik szolga éppen ételt szolgál fel. A mennyasszony Éppen-mostja hasonlóképpen elkülönül a kép többi részétől, mint Péter megtorpanása a Bevonulás-képen, mivel egyedül ő nem a csodára figyel, s így „a csoda időmértéke fölé rendelt időfolyamatosság jut érvényre".¹⁵⁵ Vagyis a csoda nem mindennapiságát a mennyasszony cselekvésnélküliségének pillanatnyisága közvetíti. A „statikus, mozdulat kép" esztétikai fölénye tehát Imdahl szerint abban mutatkozik meg, hogy képes megjeleníteni a megjeleníthetetlent azáltal, hogy a történet mozzanatait (fázisait) egy erővonalrendszerben, a kompozicionális hálóban ábrázolja. Így nemcsak a Lessing által elképzelhetetlen időbeli sűrítést valósítja meg, hanem olyan idővonatkozást is ki tud fejezni, amely túl vagy kívül esik a múló idő sűrített mozzanatain.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a statikus kép ezt a „fölényét" csak úgy tudja elérni, ha a térben vetíti ki az időviszonyokat, beleértve az időn kívülit is. Ha viszont térviszonyok lépnek az időbeli viszonyok helyébe, a kép irányvektorai nem mindig abszolút értékűek, hanem egy előzetes értelmezésen alapulnak. Ezt az előzetes értelmet Giotto képei esetében a bibliai szöveg hordozza, mely viszont időbeli művészeti forma. A borrá változtatás csodájához szükséges, de nem elegendő a mezővonalrendszer, s azon belül a Jézust a korsókkal összekötő átló észrevevése, a csoda megfelelő értelmezéséhez a bibliai történet szekvenciáinak az ismerete is szükséges. Mindez összhangban van azzal, amit korábban említettünk, miszerint a képzelőerő ezekben az esetekben nem a kanti értelemben vall kudarcot, hanem egy ellentmondásos szemlélettel (értelmezéssel) kerül szembe. A kérdés az, hogy a továbblépés lehetősége kibontható-e az adott szemléletből, vagy szükség van egy „mankóra", egy olyan értelmezési sémára, mely egy másik, korábbi tapasztalatból ered. Ha igen, akkor a továbblépés a két szemlélet sajátos egymásra vonatkoztatásának az eredménye lesz. A későbbiekben Bonfigli festménye kapcsán visszatérünk még ehhez a kérdéshez.

154 I.m. 71.

155 I.m. 73.