Láttuk: Kant a szép és a fenséges közti különbség alapjának azt tekintette, hogy a képzelőerő mozgása dinamikussá válik. Ahelyett, hogy egységes szemléletben fogná össze az érzéki élményt a fogalomalkotó képességünk, az értelem számára, lázasan keresgél a lehetséges formák között, de próbálkozása kudarcba fullad, ekkor azonban az észeszmék felé fordul, amelyekkel viszont már sikeresen harmonizál. Mindazonáltal e folyamat jelzi, hogy a művészet befogadása, az esztétikai tapasztalat tartalmaz egy időbeli szintézist, amikor a befogadás különböző mozzanatait az elme egy egységes szemléletben összefogja. A lényeges az, hogy ez az egység nem adott, hanem a befogadás ideje alatt jön létre. A művészet folyamatszerűségének kodifikálása, mint korábban többször is jeleztük, a romantikának tulajdonítható. Ugyanakkor a változás egy történeti folyamat eredménye, mely a művészetnek, mint produktumnak, az arisztotelészi mesterember termékének (tekhné) a felfogásától fokozatosan jut el odáig, hogy a mű nem azonos a fizikailag létező tárggyal (kép, papírra vetett szó, hang, stb.), hanem annak befogadása során jön létre. E folyamat hipotetikus kiindulópontjának tekinthetjük a reneszánsz perspektivikus ábrázolását, mely a látógúla modelljére támaszkodva és a mindennapi észlelés analógiájára az ábrázolt világot egy ablakon keresztül egy adott és kitűntetett perspektívából kívánta ábrázolni. A reneszáns perspektívával foglalkozó részben láttuk, hogy az úgynevezett ablak-metafora kezdettől fogva idealizáció, melynek Alberti és Brunelleschi dolgozta ki a matematikai-geometria alapjait a karteziánus gondolkodás keretén belül. Az egyetlen optikai nézőpontból történő reneszánsz perspektivikus ábrázolás megfeleltethető a kanti szemlélet statikus változatának. Természetesen, ahogy maga Panofsky is bevallja, alig található olyan konkrét festmény, mely az idealizált modellnek tökéletes alkalmazása lenne. Ez azt jelenti, hogy a műnek tekhné-alapú felfogása valójában idealizáció, mely történetileg csak egy bizonyos pillanatban játszott fontos szerepet. E pillanatot követően és azt megelőzően is tetten érhető a befogadás dinamikája. A jelen fejezetben e dinamikának egy meghatározott alkalmazását nézzük meg közelebbről, mely meghatározó volt abban a történeti folyamatban, mely a romantika korában a művészet folyamatszerűségének gondolatához vezetett. Az időbeli szintézis fogalmáról van szó, mely korántsem a reneszánsz utáni koroknak a felfedezése, hanem mondhatni egyidős a művészeti ábrázolás megjelenésével. Most mégis a teljesség igénye nélkül erre az időszakra, a barokk és a klasszicizmus korszakaira összpontosítunk.