A képzelőerő túllépése a morálfilozófiai felé és a képi felületet letapogató látás a továbbiakban szorosan összekapcsolódik. A rokokó mestere, Watteau képei már az impresszionista technikát előlegezi meg a szín- és fényárnyék kezelésben. Steiner (2007) a Találkozás a parkban című képet említi, mint a szimbolikus narratív festmény egyik kiemelkedő példáját.

173. kép: Francois Louis Joseph Watteau: Találkozás a parkban (Assemblee dans un parc), 1716-17, olaj és vászon, Louvre, Párizs

Watteau képén egy nőt látunk három különböző helyzetben. Balra háttal egy férfival, jobbra kissé távolabb egy társasággal, végül középen hátrább magányosan a távoli fény felé sétálva.

Steiner (2007) szerint a kép a magányosság felismeréséről szól: „[E]gy ismétlődő nőalakot mutat, aki először egy férfi társaságában, majd magányosan jelenik meg, s így a boldogtalan szerelem egyetemesebb narratívája érzékeltetődik. A festmény nem különíti el az epizódokat világosan szeparált terekbe, egy tájban lejátszódó folyamatként ábrázolja őket." Ezek az „epizódok" azonban már nem egy ekphrasztikus történet epizódjai, hanem egy állapotról való reflexió, így a jelentése igencsak szimbolikus. Hasonló Poussin képéhez abban, hogy nem konkrét eseményeket, hanem az emberi élet arisztotelészi értelemben lényegi elemeit kívánja bemutatni. Poussinnél a bibliai történet inkább ürügy a lélekábrázoláshoz, semmint a narratív festészet elméleti problémájának felvetése. Igaz, nem egyetlen eseményt ábrázol, hanem a reneszánszban alkalmazott elvnek megfelelően egyazon térben helyezi el egy történet mozzanatait. Azonban amíg a szövegek alapján készült narratív festmények összefüggő eseményeket ábrázolnak, Watteau képén a három epizódot nem köti össze egy egyedi kauzális szál. Még a lessingi termékeny pillanat „történetisége" is hiányzik. Az egyedüli kapcsolat az „epizódok" között a nőalak ismétlődése. A kapcsolatot itt is a képzelőerőnek kell megteremteni, de nem egy előzetes narratív séma alapján, hanem az egyéni élettapasztalat szerint. A kép olvasási sorrendje már csak az ábrázolt cselekvéssel, a scena tragicaval állítható párhuzamba. Ez azonban már nem a csoda pillanata, mégcsak nem is a Mannaszüret paradox pillanata, hanem egy affektus ábrázolása.