Nézzünk egy festőt, aki mindkét narratív festői ábrázolási elvet alkalmazza, az ókor és középkor vizuális narrációjához hasonlóan főként sorozatképeket is készít, de egy-egy képen belül megjelenik a „narratív" térkompozíció is. Vittorio Carpaccio híres volt nagy tablóiért, melyeken szentek történetét meséli el. Ilyen többek között az a kilenc, többnyire hatalmas képekből álló sorozat, mely Szent Orsolya történetét meséli el. Carpaccio ebben az értelemben az antik és középkori narratív festészeti hagyományt követi. Azonban az utolsó előtti képen, mely Szent Orsolya mártíromságát és temetését ábrázolja, Carpaccio a két epizódot egy képbe szerkeszti, mégpedig úgy, hogy a két terét az aranymetszés szerint két részre osztja. (167. kép). A kép nagyobbik bal oldali felén a csatajelenetet látjuk, míg a jobb oldalon a felravatalozott szentet.

167. kép: Vittorio Carpaccio: Szent Orsolya legendája - mártíromsága és temetése, 1493, olaj és vászon, Gallerie dell'Accademia, Venezia

Carpaccio, úgy tűnik, kikerüli a nézőpont problémáját azzal, hogy a két jelenetet egy látszólag egybefüggő környezetbe helyezi. A háttérben látható várost az osztás ellenére egynek érzékeljük, míg a fő eseményeknek helyet adó és egymástól eltérő térrészeket - csatamezőt és a lépcsős emelvényt, ahol a ravatal áll - egy sajátos festői technikával „összevarrja". Egyrészt az előtérben álló oszlop takarja a kétféle tér „illesztését". Másrészt Carpaccio az alakokat és a színeket (fekete és vörös) olyan ritmusban rendezi el, mintha a két jelenet valóban egy téridőben történne. A mártíromságát elfogadó Orsolya tekintete a hun vezér fejtetőjén át meghosszabbítható a ravatalon fekvő halott fejtámlájáig. Ez az átló mintegy kettétöri az elválasztó oszlopot, és a két jelenet időbeli viszonyát hangsúlyozza. Bármennyire is ódzkodott a reneszánsz az alakok ismétlésétől, mint narratív festői eszköztől, a vonal- és színkompozíció erősebben hat a kép olvasásakor, s elegendő az időbeliség kifejezéséhez. Nem tudni, hogy Leonardo, miként ítélte (volna) meg az elő és a halott Orsolya közti ellentétet, a kép térbeli vagy időbeli szemléletét részesítette-e előnyben. Ez különösen annak a fényében érdekes, hogy a kép nézőpontját erőteljesen a jobb oldali temetési jelenet határozza meg, a ravatalt szinte frontálisan látjuk, míg az enyészpont a távolba vesző utca végén az oszloptól kissé balra található. Ráadásul az oszlop közelsége miatt olyan az érzésünk, mintha a nézőpont közvetlenül a kép síkja előtt lenne, miközben a két jelenetet nagytotálban látjuk.