Ezzel elérkeztünk egy fontos következtetéshez, melyet a romantika ars poétikájával társíthatunk a maga teljességében. A mű szemlélése nem más, mint saját szemléletünk tudatosítása, vagyis metaszintű reflexió. Ilyennek tekintettük Kantnál a képzelőerő mozgását és túlcsordulását az észeszmék felé a fenséges szemlélésekor. Többször utaltunk rá, hogy a romantika korával teljesedik ki az a folyamat, mely a művészetnek mint produktumnak (tekhné) való meghatározásától a műnek mentális (kognitív) folyamatként való felfogásához vezet. Egyetértve Mieke Bal azon nézetével, hogy a nézői aktivitás szerepe egyaránt jellemző a vizuális és a verbális művészetre leszögezhetjük, hogy Lessing próbálkozása a művészeti ágak elkülönítésére egyszerre volt egy előző kor lezárása és előremutatás az újabb kor felé. Egyfelől szigorúan alkalmazta az időbeli és térbeli különbséget figyelmen kívül hagyva a narratív festészet több százéves hagyományát, másrészt rámutatott arra, hogy a mű a fejben születik meg a képzelőerő „szabad" játéka révén. A művészet definíciójában beálló változásnak három fontos szempontját különíthetjük el. A egyik, egyszersmind a jelen fejezet témája a narrativitás kérdése a vizuális művészetekben. A második, s az előzőhöz szorosan kapcsolódó szempont a nézőpont kitüntetettsége, illetve annak feladása. Ahhoz, hogy a képzelőerő kreatívvá váljon, szükség volt arra, hogy az ábrázolása, azaz a szemlélet tárgya túlmutasson önmagán. Más szóval témává tegye az ábrázolhatatlant. Ehhez viszont fel kellett adni a realista ábrázolás nagy vívmányát, a centrális perspektívát, pontosabban magát a centrumot, mint meghatározó elvet. Láttuk korábban, hogy az anamorfózis, a torzítás és a nézőpont relativizálódása leleplezte a realistának kikiáltott képi illúziót. A nézőpont dinamizálódása, megváltoztatása vagy a konkrét mozgás (Vaux-le-Vicomte), vagy a képolvasási sorrend problematizálása (Mannaszüret), vagy ahogy kissé lejjebb megmutatjuk, a költészet időbeliségének a felfüggesztése révén valósul meg. Végül a harmadik szempont a mű teljességének kérdése. A Laokoón kapcsán már láttuk, hogy a reneszánsz és a klasszicizmus öröksége a mű fizikai teljességének tételezése. A torzóban, töredékben ránk maradt művek kiegészítésre szorulnak, hiszen töredékességükben képtelenek lennének megfelelni a klasszikus harmóniarendszer és vizuális egyensúly követelményeinek. Egy adott kompozíció működésképtelenné válik, ha nem, vagy csak töredékesen észlelhető. Ezért értelmezhetik az eredeti fogalmát másképpen, mint napjainkban szokás. Ha a másolat az eredeti minden látható tulajdonságával rendelkezik, az eredetivel egyenrangú lehet. A nézés, nézhetőség ténye uralkodik a képzelőerő lehetőségein. Éppen ezért igyekeztek a torzóként talált szobrokat, mint Laokoónt is, kiegészíteni. Magát Michelangelót is felkérték, hogy tervezze meg a szobor hiányzó részeit, s nagy vita alakult ki a pótolandó testrészek megfelelő kiképzéséről. (Vö. 175. kép)

175. kép: Laokoón, Kr.e. 40-20, a XVI. században kiegészített változat

Ehhez képest hatalmas változást jelent az, hogy a XVIII. században kezdik visszaállítani a kiegészített műveket eredeti töredékes állapotukba, vagy a töredék szépségét az egésszel azonos szinten említik. Winckelman, akihezáltalában az antik szépségre vonatkozó szállóigét szokás kapcsolni: „nemes egyszerűség és csendes nagyság", a Belvederei Apollónról (175. kép) írva megjegyzi, hogy a helyes arány néha az összképben olyasmiből ered, ami önmagában hiba volna. Érdekes módon a rész és egész viszonyának ilyetén elgondolása nem visszafelé mutat, hanem előrefelé. Az egész primátusa ugyanis azt jelenti, hogy a mű egy-egy részének hiányában is az, ami: a valóságban torzó, ám a néző a képzeletében képes a teljes művet (re)konstruálni. A részt ugyanis éppen az különbözteti meg a vele fizikailag mindenben megegyező tárgytól, hogy egy egészhez tartozik, azt képviseli, s nem önmagában tekintendő.

176. kép: A belvederei Apollón, Kr.e..130-140, I Musei Vaticani, Róma

A töredék kiegészítésével nemcsak az a probléma, hogy gúzsba köti a képzeletet, hanem hogy felszámolja a mű történeti időbeliségét. Ez a történeti idő a mű létrejöttének és létének ideje. A mű rekonstruálása pedig eltűnteti azokat a nyomokat, melyet a múló idő hagyott a művön. Ahogy a szög és a lyuk Vermeer képén a mű létrehozásának nyoma, melynek eltűntetése megváltoztatná a kép szemléletét, a kiegészített mű a másolathoz hasonló „időtlen" státuszra tenne szert, a reprodukciók önmagukban nagyon ritkán vetik fel a létrejöttük idejének kérdését. A történeti idő nyomai olyanok, mint az Óda egy görög vázához festett jelenetei, a befogadó képzelőerejének motorjai. A kiegészítés révén a mű visszajutna az arisztotelészi tekhné állapotába, melyhez a nézés és olvasás aktusai nehezen tudnának hozzájárulni.