Az inklúzió társadalmi érvényesítésének egyik legfontosabb terepe az oktatás. Szemlélete szerint a befogadó társadalom alapvető forrása a közösség oktatásának, maga az oktatás pedig több mint az iskoláztatás – cselekvés a közösséggel, a közösségben, a közösségért.

Az inkluzív pedagógia fogalma szerint a valódi befogadás szemléletét és szándékát egyaránt korlátozhatja, ha csak az oktatásszervezés szintjén jelenik meg (vagyis az egyenlő hozzáférést csak „fizikai” értelemben veszi, vagy az előző fogalommal élve kizárólag esélyegyenlőséget biztosít), de tartalmában beolvasztó (asszimilatív) szemléletű (Potts 2003). A valódi hozzáférés (méltányosság) tartalmi értelemben is megjelenik az inkluzív pedagógia során. Ez a pedagógiai folyamat a diákok közötti különbözőség felismerésével, értékelésével kezdődik, amikor a diákot, mint önálló személyiséget tekinti a maga komplexitásában (többek között társadalmi, kulturális és egyéni adottságok mentén). Az egyéni jellemzők végtelen variációiból kialakuló egyediségre, valamint a folyamatosan változó személyes igényekre való reagálás jelenti az inkluzív pedagógia lényegét (Hinz 2002). Az így a kialakított új szemléletű iskola nem csak oktatásszervezési formájában, hanem tartalmában is befogadóvá válik. Azaz a diákjaihoz való folyamatosan alkalmazkodása során az intézmény az általa közvetített tananyagtartalommal és tanítási módokkal nagyban épít az oda járó diákok identitására, tapasztalataira, a tudására és képességeire. (Kalocsainé –Varga 2005)