Élet és Irodalom LII. évfolyam 49. szám, 2008. december 5. és: In: Egymáshoz tartozók, Palatinus 2009, 253–266. o.

 

Asszimiláns vagyok, vidékről jöttem, a város kapuja épp nyitva volt. Nem hívtak, de otthon sem marasztaltak. Szabad akaratból léptem át a városhatárt. Álltam a második emeleten az osztályban, első gimi, néztem magamra, s láttam, hogy mindaz, ami a faluban rajtam városinak tűnt, a farmer, a lazán hordott kockás ing, ami minden ottlakó számára jelezte, én már nem vagyok odatartozó, most menthetetlenül vidéki lett. Valami nem volt rendben a ruhámmal, a cipő nem passzolt, vagy a hajam állt úgy, hogy minden mást is egyértelműen vidékivé tett.
Egy kvóta eredményeként vagyok a városban. Az iskoláktól megkövetelik, hogy legyenek egyszerű származású tanulói is. Én ilyen voltam. A tanárok közölték, hogy tanulhatok, ha jól viselkedek, de lássam be, nekem ajándék, hogy itt lehetek. Nem jár. Miként azok a szabadságjogok sem járnak, amelyeket a városi társaim élvezhetnek. Velük elnézőbbnek kell lenni, mert az ő szüleik tagjai annak a közösségnek, aminek az én szüleim nem tagjai, aminek majd én tagja lehetek, ha rendesen viselkedek, ha nem kötődik a nevemhez rendbontás, ha megfelelek a vidéki gyerekekről kiállított képnek, hogy négy évig minimum megszeppenve, hátratett kézzel ülök, és magolom a feladott anyagot, s hálás vagyok érte, ha felszólítanak.
Az én szabad akaratom önmagában rendbontás volt, s a rendbontás szabadsága nekem nem járt. Rendbontás volt, mert nem ismertem új környezetem nyelvét. Nem tudtam a rendbontást enyhítő, a környezethez illő gesztusokkal kísérni, nem tudtam a tanáraimat megajándékozni azokkal az elkenő, kedvesen vicces félmondatokkal, amelyekből minden tanár érti, a korábbi kicsit szemtelen órai beszólás csak afféle diákcsíny volt. Nem tudtam viselkedni. Az én beszólásaim ormótlanok voltak, esetlenek, néha durvák, pedig a szüleim jól neveltek, s én jól neveltnek számítottam egy másik környezetben. Ott én pontosan tudtam, hol a határ, s a közösség tagjai is pontosan tudták, melyik szónak mi a súlya. De itt más súlyok helyeződnek a szavakra, a gesztusokra. Kezdetben azt hittem, felmentést kapok, mert gyerek vagyok, s ők felnőttek. Azt hittem, hogy megértsenek, az az ő felelősségük is, hogy figyeljenek rám, amikor én figyelek rájuk. De nem. Álltam az osztályteremben, és láttam, hogy az, ami az én múltam, azok a történetek, amelyek velem estek meg, amelyek ez ideig formálták a személyiségemet, ebben a közegben nem rendelkeznek relevanciával. A viselkedésem és a múltam, a nyelv, amit használok, olyannyira más, hogy elfedi a jellememet. Nem vagyok. Csak egy dolog mondható rólam: vidéki. Egy olyan toposszal kell azonosulnom, amivel nem akarok, hisz épp azért érkeztem a városba, hogy lássam, mennyire színes a világ, mennyi különösség fér meg egymás mellett, s hogy nem külszíni fejtésből ítéljük meg a belső tartalmakat. Egy idealizált városképhez kötődtem, ahol az érzelmi és szellemi nyitottság már az atomok szintjén megvan. A faluhoz nem tartoztam, a figyelmem más irányba fordult, a megszerzett és megszerezni akart tudás elrekesztett életem korábbi terétől.
Olyan akarok lenni, mint ők, mondja magában mindenki, aki asszimilálódni akar. Úgy akarok érezni, beszélni, viselkedni, mint ők, olyan múltat akarok, ami nem különbözik az övékétől. De ez a múlt alapvetően különbözött. El kell tagadni. Át kell írni. Mindenki látott már asszimilálódni akarót, aki kendős anyjával fal mellett settenkedik a körúton, ijedten körözve a tekintetével, hogy nincs-e ott valaki az új ismerősei közül. Letagadni a múltat, nem elárulni, honnan jöttél, minél előbb felvenni az új hely szokásait, hogy aki nem tudja, kollégista vagy, ne is gyaníthassa. Holott kollégista vagy. Te tudod csak igazán.
Ne szégyelld, mondja egy haverom, hisz annyira érdekes a te múltad, nem szokványosak a szüleid meg a nagyszüleid, mint az enyémek, hisz nálunk mindenki ügyvéd, amíg a szem ellát a múltba, s nekem persze egyik sem az, meg persze az én szemem nem is lát annyira el a múltba, mint az övé. Nem szokványosak, mondja, s hirtelen érdekes lesz a múltam. Elmeséli mindenkinek, hogy gyerekként egész nap a földeken, budi az udvaron, fürdőszoba nincs, lefesti azt a jelenetet, mikor a szemétdombon állok az ottani haverjaimmal, tízéves lehetek, fogkrémtubust találtunk, s szopogatjuk az édes fehér masszát, amit az orvos gyerekei benne hagytak használat után. Mint egy különleges rezervátum küldöttje tűnök fel, akinek a szülei népdalokat énekeltek kukoricahántás idején, s ha már elénekelték azt a hármat, amit a városon élő barátaim a Kodály-módszernek köszönhetően ismertek, a Tavaszi szél vizet árasztot, az Erdő, erdő, erdőt, meg bánatukban még, mert elromlott a szövőszék, belevágtak a Csitári hegyek alattba, szóval mikor ezzel is végeztek, akkor írtak újabb népdalokat, meg ilyeneket mondtak, hogy uff meg hinye meg ejha.
Íme az út: a rezervátum gyermeke, akinek von haus aus adódott az originalitás. A szánalom, az együttérzés és a lelkesedés látszott újdonsült társaimon. Úgy éreztem magam, mint egy Bartók-mű pszichoanalitikus elemzése. Nem vér folyt bennem, hanem tiszta forrás. S ebbe a tiszta forrásba nem köptek, nem hugyoztak bele a parasztok. Holott dehogynem. Egy percig sem bírtam volna a falu zárt világában maradni, nem azért jöttem a városba, hogy a heroizált közelmúlt árnyékában heverésszek.

*

A múlt nem letagadható, hisz bármikor előtörhet és szétrombolhatja a jelent, és nem is heroizálható, hisz a valós életfolyamatok ilyen esetben a mítosz tárgykörébe vannak emelve, s az életszerűséget megvonva ideologikussá teszik a valóságot. A múlt akkor jelenik meg megfelelően, ha a helyi értékén vannak kezelve a történetek. Egy történet relevanciája nyelv és esemény egysége. Ha az esemény nem hozza önmagában a megérthetőség lehetőségét, a nyelvnek kell megsegítenie. A nyelv, amiben a múltam eseményei zajlottak, különbözött attól a nyelvtől, amibe belekeveredtem. Nem csupán azért, mert nekem a hol a kapa, édesanyám? volt az alapmondat, míg a budapestieknek az anyu, hová megyünk nyaralni?, hogy nekem a sajt disznó volt, nekik ementáli, s a bogyósgyümölcsöt nem dekára, hanem mázsára mértük. Az a nyelv, amit én beszéltem, más nyelven túli támaszokkal bírt. Nem lehet egyszerűen körvonalazni, milyenekkel, hisz a nyelven túli utalások (melyek a rossz nyelvek szerint a kommunikációs szituációban nagyobb szerepet játszanak, mint a konkrét nyelvi elemek) alapja egy meghatározott közösség, a faluban akkor és valaha élők viselkedése, életrendje volt. Utalásaim jelentős része értelmetlenné vált, hisz reáliakötődése az új környezetben lábjegyzetekre szorult, történeteim, amelyek lényegileg más körülmények között lévő emberekkel estek meg, nem voltak elmondhatók, hisz a hallgatóktól nem számíthattam az alapvető ráismerésre.
Nyelvváltás. Az asszimiláció első lépése a nyelvváltás. A nyelvváltás, amely nem arról szól, hogy egy nyelvjárást vetkezzek le, hanem arról, hogy megtaláljam azt a sebességet, azokat a fordulatokat, azokat a valóságalapokat, amelyekre építve megjeleníthető a múlt, hogy a közlés az épp szükséges mennyiségű nyelvi elemet tartalmazza, nem többet és nem kevesebbet, utat és lehetőséget kínálva ekként az értelmezésnek és a megérésnek. A nyelvváltás nem azzal a céllal történik, hogy elfeledtesse a környezettel, hogy honnét vagyok való, hanem azzal a céllal, hogy az emlékezet, ami a többiekétől erősen különböző emlékezet, belekerülhessen a közös emlékezetbe. Társaim többen vannak, nekik nem kell igyekezni, hogy nyelvet váltsanak, hogy ne használják azokat a félszavakat, amelyek mindenki számára érthetőek, csak nekem nem. Nem csak az érthetővé tétel, a megértés is az én feladatom.
Ülök a sörözőben, beszélnek, és a beszédjük olyan magabiztosságot áraszt, amelyet én soha nem tudtam átélni azóta sem. Az otthonosság magabiztosságát. Vidékről jöttem, az én támaszaim ott maradtak. Laci bácsi például, akihez elszaladtam, ha meg kellett hegeszteni a biciklikormányt. Az ő Laci bácsijuk itt van, és ebben a keretrendszerben tud hegeszteni, ha épp hegeszteni kell. Sok-sok lacibácsijuk van, az egyik állami hivatalban dolgozik, a másik a gazdaságban, a harmadik az egészségügyben vagy az oktatásban. Ezek a lacibácsik olyan információkat adnak, amelyeket az én lacibácsijaim nem tudnak, mert ők csak azt tudják mondani, ha újra eltörik, gyerek, akkor ki kell cserélni az egész szar kormányt.
Nem a társak voltak ijesztőek, hisz ők még gyerekek voltak. Épp asszimiláció előtt álltak, az ő asszimilációjuk is próbatétel, átmenni kamaszból felnőttbe, levetkezni s részben megőrizni az automatikus feketén-fehéren igazságérzetet, és belesimulni a lacibácsik kompromisszumoktól és nem kis mértékben megalkuvásoktól terhelt világába. Ők is feladat előtt álltak, de még előtte, s mint ilyenek, nem érezték, hogy riválisuk vagyok, hogy egy munkahely majd tíz év múlva az ő rovásukra dönthet mellettem. Nem gondolták még, hogy elszedhetem a lányukat, és magammal ránthatom a múlt nélküli asszimilánsok sokszor reménytelen közegébe. A lacibácsik viszont tudták. A tanáraim lacibácsik és a társaim szülei lacibácsik már nem néztek tiszta tekintettel rám, szemük sokszor szikrát hányt, s nem tudtak gátat vetni a rosszindulatú félmondatoknak. Hát persze, veszélyes voltam, pontosan tudták, hogy én nem fogadhatom el a belső informális csatornák működésére épülő világot, amely érdemtelen juttat előnyökhöz érdemtelen embereket, rokonokat, barátokat és üzletfeleket. Pontosan tudták, én csak az egyenlő pályák egyenlő esélyek elvét vallhatom, s arra gondoltak, ha megsejtem, milyen kapcsolati tőke mozog a háttérben, az igazságosság nevében óbégatni kezdek, rombolni és tombolni, szaros gumicsizmámat ráhajítom a damasztabroszra, s biztosan nem tudják lepacsizni velem a jövőt. A lacibácsik tudták, hogy én idegen vagyok, hogy nekem csak egy dolog van a kezemben: saját magam. Az vagyok, ami magamtól lenni tudok, nem örökölök a nagymamától lakást, az lesz az otthonom, amit megteremtek. Az idegenségből létfélelem és életakarás fakad, s e kettő torzulása az asszimiláns devianciája: a gyávaság és az akarnokság.
Az asszimiláns persze nem vidéki, nem keresztény, zsidó, szlovákiai magyar vagy egy fekete, aki az orvosi után itt maradt egy lány miatt, az asszimiláns jöhet a XIII. kerületből vagy Kolozsvárról, érkezhet Miskolcról Budapestre, Budapestről New Yorkba, lehetnek a szülei értelmiségiek, vagy olyanok, akik elhagyták őt gyerekkorában, és nevelőotthonban nőtt föl. Az asszimiláns egyetlen átfogó jellemzője, hogy kívülről jön, s ebből adódnak számukra általános érvényű gondok, és persze specifikusak, hisz nem ugyanaz egy tóratekercset vagy egy vetőgépet vagy egy cigánytelepi múltat összeegyeztetni az aktuális jelennel, és lenyomni az új környezet torkán.

*

Egy nem forradalmakra és kataklizmákra épülő társadalomban az asszimiláns az egyetlen esély a társadalmi mobilitás fenntartására. Az asszimiláns nem ismeri, nem ismerheti el a fennálló hatalmi szerkezet állandóságát. Ha elismeri, kívül marad, ami egyben lemondás is arról, hogy tehetségének megfelelő feladatokat lásson el, valamint elfogadása annak, hogy a társadalmi mozgás csupán a kasztokon belüli helyezkedést jelentheti, vagy ügyesen beékelődik egy épp megüresedett helyre, s elfoglalja egy épp letűnt lacibácsi státusát, s innéttől, mintha örökös tagja lett volna a rendnek, ezüst evőeszközt, keleti szőnyeget és nemesi oklevelet vásárol, és úgy működik, mint a lacibácsik. Azért dolgozik, hogy sértetlen maradjon az informális kapcsolatrendszer, hogy hozzá hasonló kívülről jöttek soha ne férkőzhessenek bele. De ha az asszimiláns nem ezeket az utakat választja, örökösen megkérdőjelezi az aktuális status quót, s egyben riválisként jelenik meg, ami egyszerű logikai alapon magasabb teljesítményt igényel a bent lévőktől is.
De ne tagadjuk, épp ez az alapja az asszimilánsból fakadó rossznak is, hisz ki tudja, hol van az a határ, ami a status quók jogos megkérdőjelezése és az általános emberi normák között van. Az aszimiláns veszélye, hogy nem ismei fel ezt a határt, s mivel a semmiből jön, s mindent egy lapra, önmagára kell feltennie, nem csupán a status quón teper végig szöges bakanccsal, hanem az embereken is. De az asszimiláns egy szociológiai-pszichológiai kategória és nem jellem kérdése, az asszimiláns nincs felmentve az alapvető erkölcsi törvények alól, s nincs megkímélve a jellemromlottságtól. A rossz rossz, a jó jó marad, bárki áll is mögötte. Ám a semmiből jött akarnokokra hivatkozás sokszor a status quo önvédelmi mechanizmusa. Az akarnokok jobban látszanak a szorgos többségnél, s örökös felemlegetésük elfedi azt a sokaságot, akik a munkájukkal jutottak előbbre, akiken az akarnok ugyanúgy végigtapos, mint mindenkin, aki az útját akadályozza. Kevésbé látszik a többség, azok, akik a legnagyobb biztonsági patentek mellett is örökös bizonytalanságban élik az életüket, hisz nem érzik maguk alatt a lacibácsikból és a lacibácsik szüleiből és gyerekeiből szőtt védőhálót. Mindent ideiglenesnek élnek meg. Az ideiglenes budapesti lakások után megszerzett állandó budapesti lakást is. Pontosan tudják, a város kapui nyitva állnak, de nem azért, hogy az ő kilenc kis testvérkéjük utánuk jöhessen, nem azért, hogy az ő édesanyjuk hamuba sült pogácsát hozzon nekik Benedek Elek meséibe csomagolva. A kapu azért maradt tárva-nyitva, hogy kibukhassanak rajta. Ha hibáznak, ki is buknak. Visszabuknak abba a közegbe, ahol már semmihez semmi kapcsolódásuk, hisz hol van már az a bicikli, aminek kormányát az ő lacibácsijuk még egyszer meghegeszthetné. És senki nem nyúl utánuk, még a többi asszimiláns sem markolja meg a kezüket, mert az asszimilánsok nem képezhetnek védszövetséget, hisz céljuk a beolvadás és nem a szeparálódás, valamint elvileg sem vállalhatnak közösséget a születésre s nem a képességekre épülő társadalomszemlélettel.
Az asszimiláns beemel egy másfajta emlékezetet a megcélzott réteg, például a szélesebb értelemben vett elit gondolkodásába, ez az emlékezet egy egyszerűbb világról szól, ahol elemi szinten küzdenek az emberek az életükért, az életfeltételeikért, egy olyan világ, ami a város életéhez képest nevetségesen primitívnek látszik, holott megvan a saját értékrendje, boldogság- és fájdalomfaktora, egy élet, ami nem jellemezhető egyszerűen szociológiai kategóriaként, egy élet, amiért az elit, ha tud róla, felelősséggel bír, s egyben tanulhat is: hogy mi mennyit ér. Az asszimiláns beemel vagy inkább aktivizál egy tudást a biztonságban élők gondolkodásában: az elbukás alapvetése a létnek, az elbukás esélye állandóság, minden olyan gesztus, ami ezt elfedni igyekszik: életellenes. Ekként életellenes az asszimiláns illuzórikus képe a bent lévők biztonságáról is, a lacibácsikból szőtt háló megbonthatatlanságáról, aminek következtében emberek életét csoportalapon, általánosító törvények szerint, s nem egyediként, sorsszerűen vizsgálja.

*

Felnőtt vagyok, a gimnázium folyosóján megyek, nem az én gimnáziumomén, hanem azén, ahová a gyerekeim járnak. Szülői értekezlet. Osztályterem. Ott ülnek a gyerekeim osztálytársainak a szülei. Megrettenek. A saját osztálytársaim szüleit látom ott. Egy teremnyi lacibácsit. Megint gyerek vagyok, nem értem, mit keresek ott. Attól félek, bántani fognak, én gyerek vagyok, ők felnőttek, nekik a bántás semmiből sem áll. Egy magányos székre ülök, így próbálom védeni magam tőlük, holott ők nem tekintenek gyereknek, aki a tenyerében izzadságot morzsol, hanem írónak. Hallották a gyereküktől, hogy az osztálytársuk papája író. Azt mondják, ott ül az író, nem akar velünk egy gyékényről. Hiába, ezek a művészek, de azért mégsem kéne ilyen önteltnek lenni, ezt is mondják később otthon, mikor a férjüknek elmesélik. Azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszt, mondja a férfi, mert eleve utálta az olyanokat, akik afféle szórakoztató munkával, mint az írás, pénzt keresnek, sőt, még fel is nevelik belőle a gyerekeiket, s ráadásul minden nőt előbb meg tudnak szerezni üres bukszával, szar könyvekkel nagyképűsködve.
Az asszimiláns sérelmeket hordoz magában, nem is keveset, de tőle függ, hogy a sérelmekből fakadó energiákat mire használja: bosszúállásra, igazságtételre, kárpótlásra vagy a másokba való beleérzés mélyítésére. Az asszimilánstól függ, hogy felismeri-e, a sérelmeknek csak kicsiny része fakad konkrétan az asszimilációból. Többsége létsérelem, amit mindenki megkap, aki érez.
Felnőnek mind, kik nem vesznek el gyerekként, s ahogy az eredendő életerő kezd lankadni, s az idő szarabb arcát is megmutatja, például a végét, a korosodó ember védelmi rendszert építeni akar, valamit, ami megóvja attól a gondolattól, hogy az ő léte is csak egy ideiglenes epizód, annyiról szól, amennyi, semmi többről. De ki bírhatja ezt elfogadni, mondja az ember, s felépít egy teleológiai rendszert, hogy a világ tart valahonnan valahová, s rögvest e rendszer mintájára a családot is legyártja, mint a nagy értelmes és célirányos rendszer kicsi változatát. Előkerülnek a nagy-, a déd-, az ükszülők, egy ember, aki rokona volt az egyik aradi vértanúnak, egy egyenesági, aki a harcolt a török ellen, egy másik, aki egyetemi tanár volt a kiegyezés után, a nevéhez kötődik, s itt hirtelen megneveztetik egy tudományos tétel vagy találmány, amiről persze már csak a család tud. Felvázolódik egy rendszer, ami valahonnét, a végtelen múltból ered, s a gyerekek révén a végtelen jövőbe halad. Ül az asszimiláns, ő is küszködik az idővel, mert küszködik, akit anya szült egyszer, de neki nincs miért a múltba nézni, nincsenek naplók, fényképek, festmények, üknagyapa kardja és az üknagymama szerelmes versei egy titokzatos herceghez, akivel egyszer Bécsben egy bálon összefutott, s táncolt is vele, legalábbis a versekből ez látszik. Neki nincs, neki nincs lehetősége, hogy ideológiába futtassa az életét. Csak ő van meg azok az emlékek, amik a nagyapáról maradtak. De mennyire is mulandóak, hisz vele együtt vesznek el. S mert nincs múltja, nem gondolja, hogy a gyerekei egy nagy folyamat részei, amiben az egyik, számára fontos feladat, hogy ő tovább élhet bennük. Ha nézed az asszimilánst, ahogy ott áll kiszolgáltatva az elemi erőknek, rettenj meg, hisz az ő léte figyelmeztet arra: nem csak a város kapui, az idő kapui is nyitva, ahová mindannyian belehullunk jeltelenül.

VIDÉKISÉG-KOMPLEXUS, ASSZIMILÁCIÓ-KÉNYSZER HÁYNÁL, MÉG A PITYU BÁCSI FIA C. DRÁMÁJÁBAN, – ÉS PL. KERESZTURY TIBORNÁL