Élet és Irodalom, L. évfolyam 50. szám, 2006. december 15.

Volt egy nap egyszer régen,
egy furcsa nyári nap,
könnyű habfelhők úsztak át az égen,
s én a kert végében álltam éppen
kedves szilvafám előtt.
Ráérősen álldogáltam,
vártam, hadd teljen el a délelőtt.
(Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!
Soha azóta nem találok annyit, pedig
kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,
azon a furcsa, különös napon...)
Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,
mi a jó abban,
hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,
van talán rá valami okod,
csóválta fejét és
elcsoszogott a kiskonyha felé.
Húzta őt a folytonos dolog,
meg sem várta, mit mondanék,
ha lenne válasznak bármilyen szavam,
de mindegy is, úgyse volt.
Szavam csak most van arról a furcsa,
különös nyári napról,
hisz most látom én, hogy az ágak között,
ott, ahová nemrég egy madár költözött,
valami moccanás vagy rebbenés készül
kilopni a csendet a levelek közül,
s a csenddel együtt a rend is halni készül,
a rend, amely kimondja,
hogy minden élőnek élni kell,
a rend, amelyről azt hittem, örök,
s most mégis, egy parányi lény
csendből, rendből kihullva,
akár könnyű pihe lefelé pörög,
s elém akar leesni éppen,
hogy lássam a kínt a szemében,
azért, hogy megtudjam, igen,
bármi, bármikor lehet,
mindez megtörténhet
egy szép napon majd veled,
hiába bízol oly nagyon
Istenben, hitben, jó reményben,
biztonságod fészkéből,
mint gyönge fióka,
bármikor kihullhatsz a porba...
Ám hirtelen, egy fényes villanás,
vagy talán egy szárny suhanása,
s a halni készülő fióka mégsem
hullott a porba le,
ott volt, aztán - ó, Istenem -
többé nem volt már ott sosem.
Döbbenten és ujjongva álltam ott,
nyár volt, csend, nagy meleg,
könnyű habfelhők az égen,
egy különös nyári nap,
egyszer, régen...

NAGYMAMA-KÉP, KERT, VÉDTELENSÉG, LÉTMÓDVÁLTÁS