http://www.es.hu/hay_janos;midlife;2010-02-28.html

LIV. évfolyam 8. szám, 2010. február 26. 15. o.

Az idő immáron nem tárja szét a karját, hogy gyere, barátom, neked adom a világot, az idő összezárja fölötted a kezeit, s ha magad elé nézel, nem egy tágas birodalmat látsz, hanem egy boltozatot, ami elfogja előled a jövőt, azt az időt, amiben már te pont nem fogsz élni. Valami lezárult, és valami elkezdődik. Második kamaszkor. Amilyen döntéseket hozol most tudatosan vagy tudattalan, olyan irányba fog kanyarodni az életed. Az első kamaszkorban minden gyötrődést fölülírt az evidens életakarat, most nem. 45 után elkezdődik a fizikai és szellemi szétesés. Hogy milyen gyors a folyamat, rajtad is múlik. Két ötvenéves között nagyobb a különbség, mint két harmincéves között, bár a jobb állapotban lévő ötvenes sem fiatalabb a maga koránál, legfeljebb félhomályban néz ki harmincötnek, amikor az arc nem mutatja minden rajzolatát, a has meg nem látszik, mert följebb van a fürdőszobatükör. A kifelé haladás útjára lépsz, de hogy finoman lejt-e az út, vagy radikálisan halad a mélyben, rajtad is múlik. Az idő haladásával nyílik az agrárolló, ha akarod, hamar ledolgozhatott magad az anyaföldig. Nem biztos, hogy rosszul döntesz, minden életút autentikus, ha nincs ellentmondásban a belső éneddel.
A második kamaszkor nem kecsegtet beláthatatlan jövővel, inkább a jövő beláthatóságával rémíti meg a vándort. Immáron látszik az idő árnyéka. Meg kéne békélni a kifeléhaladással, a saját ittje és mostja szerint kéne élnie, de az ember makacsul kapaszkodik a hamistudatába, felejt inkább, mint szembenéz, visszacicomázza magát a fiatalabbak idejébe, vagy épp az örökéletre hajt, valami maradandóra, s nem zavarja meg a tény, hogy épp ő nem látja majd ezeket a maradványokat, s az égből sem tudja megcsodálni, elégedetten pöffeszkedve egy felhőn, amint az életben maradók az emlékét ápolják.
Meghívó érkezik, egy régi barát, aztán egy másik is, meg egy harmadik ötvenéves születésnapjára hatalmas bulit szervez, elhív mindenkit, akihez az eddigi élete kötötte, és a vendégsereg előtt felavatja azt az emlékművet, amiről úgy gondolja, neki állított ez az ötven év. A talapzatban ott vannak a szülők meg a nagyszülők, ebből a masszív alapból fakad az ő élete, aztán megformálódik a családi ház, a családi nyaraló, a családi autó, a családi barátok, néhány családi utazás, köztük nem egy különleges, hisz a keresete lehetővé tette, hogy egzotikus országokba is eljussanak. Ezt kéne a Hősök terén az angyal helyére tenni, gondolja magában, mert hogy néz az ki, ráadásul még azt se lehet tudni róla, hogy ki csinálta (Zala György). Bezzeg az ő szobrának mindenki ismeri az alkotóját. Mindenki ismeri, aki el lett híva az emlékműavatásra. Körülállják a művet, áhítatosan nézik a barát felmutatott jelentőségét, ami persze nem jelentőség, mert nincs olyan, hogy jelentőség, csak életek vannak, amelyek abban a pillanatban érvényben vannak, amikor élnek, s a nemlétük pillanatában elveszítik érvényüket, hogy átadják a helyüket azoknak, amelyek épp vannak és képesek a cselekvésre. A létezés nem emlékmű és nem emlékezés, a létezés cselekvés és akarat. A közeli barátok megdicsérik a térség közepén magasodó szobrot, ott a gyerekek is, akik immáron felnőttek, ők is büszkék az ötvenéves apára, bár szívük szerint elhúznának egy másik buliba, ahol még nem érződik a hullaszag. Aztán az ünnepelt megköszöni a köszöntéseket, megnevezi azokat az életelveket, amelyek alapján ezt a pályát le tudta futni. Megnevezi és megjelöli, mint az élet kizárólagos vezérlő csillagait, amelyek nélkül csak a bukás várható, amely bukás itt természetesen nem a személyiségünknek megfelelő élet elhagyását jelenti, hanem a polgári értelemben vett sikertelenséget, válást, pénzügyi csődöt, szakmai kudarcokat, elmaradt nyaralásokat, rossz autót, szar lakást. A lendületes és öntudatos beszéd s a felmutatott élet realitása annak a látszatát kelti, hogy tényleg eszerint zajlottak az eddigi évek, holott nem. Az eddigi éveket az elemi életakarat mozgatta, az ideológiai axiómák csak a jövő tekintetében játszanak, csak az ötven fölötti idő fog ebben az életszerűtlen merevségben zajlani.
A haverok ott gubbasztanak az asztalok mellett, egykorúak az emlékműépítővel, ki magányosan, alkoholtól lebutulva, agglegényszagba burkolózva, ki fiatal nővel összebújva kísérletezik a felejtéssel. Ez a haver az új nővel megmondta előre, hogy a nő jöhet, de gyerek nem kell, ő már azt egyszer végigcsinálta, még egyszer nem akarja, s a nő ezt elfogadta, csak később jött elő azzal, hogy neki gyerek nélkül üres az élete, ez egy női ösztön, ami ellen nem tud tenni, meg hogy mi marad neki, ha a férfi elpatkol, mert el fog, legalábbis papírforma szerint, hisz akkora a korkülönbség. A vitát végül is a felejtés döntötte el, nem a férfi öregkori amnéziája, hanem a nőé, valahogy kiment a fejéből, hogy bevegye a fogamzásgátlót, gáttalan teret adva így egy új élet létrejöttének. A lány már néhány hónapja terhes, a haverral meg lassan elindul az az élet, amiről úgy gondolta, többet nem kell. Ugyanaz az előadás más szereposztással, csak a főszereplő azonos, mert ő még el tudja játszani az apa szerepét, annyira jól néz ki, szemben a volt feleséggel, aki legfeljebb nagymama lehetne ebben az előadásban. Mellettük néhányan már félig becsúsztak az asztal alá. Náluk maradt az elsőgenerációs feleség, úgyhogy alkohollal szeretnék kilúgozni magukból a riasztó időt. A feleség tudja, hogy hamarosan egészen becsúsznak az asztal alá, s közben odakiáltanak az asszonynak, hogy miattad van minden, holott az asszony csak visszatükrözi az időt, amit leéltek, ahogyan a férfi is visszatükrözi az asszony számára. De nem kell aggódniuk, a régi bútordarab ezen az estén is jól működik. Reggel otthon ébrednek, a megszokott ágyban, a megszokott feleség mellett. Semmi sem változott, legfeljebb pár ezer agysejt törlődött ki az agykéregből, pedig este egy pillanatra felvillant bennük, ha megérik a reggelt, más irányt szabnak az életüknek, de épp erre az elhatározásra már nem emlékeztek. Néhányan gazdag göncökben, teleaggatva arannyal, ők a sikeresek, akiknek mindig minden topra van járatva, betonbiztosan tudják, minden kérdésre a helyes választ akár a bankpapírokról van szó, akár a gyerekek jövőjéről. Ők megoldják egy-két szeretővel a mindennapokat, nem basszák szét a családot egy feszesebb fenékért. Aranyaikat csörgetve sündörögnek a mellett a két meghívott mellett, akik nem szokványos életet élnek, hisz gyakran szerepelnek a médiában. Híresek, s mint ilyenek, rájuk nem vonatkozik az elmúlás. Egy budai klinikán rendbe rakatták a sérült részeket, s most pár kiló szilikon tényleg örök életű a testükben. Vannak még vallási megszállottak, akik nemrég jöttek rá, hogy a szívükben még ősmagyar dal rivall, vagy épp, hogy zsidók, kicsit szar volt felnőttkorban a körülmetéltetés, de valamit valamiért. Jelenleg egy tradícióélesztő egyesületben dolgoznak, ők találták ki a „dobd el a pipát, vedd fel a kipát!" szlogent. Ja, és arról a kicsit depressziós fickóról se feledkezzünk el, aki Jézust keresi a világban, mert olvasott egy amerikai könyvet, hogy itt van közöttünk, csak meg kéne lelnünk. Ha azt a másik amcsi könyvet is olvasta volna, hogy Jézus fekete volt, most könnyebb dolga lenne, hisz Magyarországon alig vannak feketék. De így kicsit kilátástalannak tűnik a vállalkozás, ráadásul még attól is retteg, hogy megtalálja, de nem ismeri fel, ahogyan ez Kolumbusszal is történt Amerika esetében.
Hát így áll össze ez az ötvenes csapat az ünnep estéjén, amikor úgy gondolják, elértek az emberi élet feléhez, holott ezt a számítást csak akkor lehetne elvégezni, ha valaki megsúgná a végét, de így kétismeretlenes az egyenlet, s nincs rá megoldási kulcs. Fáradtak és unalmasak, berögzült szokásaik vannak, erőből élnek, ledarálták magukban az intenzív érzelmeket, hogy ne zavarjon bele az unalomba. Se rossztól, se jótól nem kell tartaniuk, se ki, se be nem borulnak többé, nem lesz már olyan esemény, ami megrendíti a szívüket. Most rövid időre beszüntetik a rivalizációt is. Nem alázzák meg egymást, hisz mindenki forintra tudja, mennyi van a másik bukszájában, s a gyerekek még nincsenek abban a korban, hogy különbséget rajzoljanak ki apák és anyák között, hogy felfessék az arcokra azt a teremtői gőgöt, hogy az én spermám meg az én petesejtem mennyivel eredményesebb, mint a tiéd.
Második kamaszkor, amikor akár tudatosan, akár tudat alatt elindul valami felé az élet. A korábbi évek alapvetései megváltoznak. Amikor hazamész hullafáradtan, már nem bújnak hozzád kicsi gyerekek, mert ők már máshoz bújnak, másképp szeretnek, nem úgy, amitől feledhető lenne a kimerültség. Mert kimerülve érsz haza, hisz a munka, amit korábban olyan fontosnak tartottál, aminek minden percéért lelkesedtél, mára pénzkereső napi robot lett. A barátaid feleségei épp a tiéddel egykorúak, már nem csorog utánuk a nyálad. Belép a körbe pár második generációs nő, azokra teszel még néhány erotikus megjegyzést. Azt hiszed, az olyan nő, aki huszonnyolc évesen beleszeret egy apjakorabeli férfiba, az tulajdonképpen beléd is beléd szeretett volna, ha épp te vagy ott, ahol a barátod, vagy épp olyan vagy, mint a barátod, aki érzelmi elvakultságában nem látja, hogy minden szerelemnek ugyanaz a vége, csak ez a vég őt hetvenévesen fogja érni, amikor már nincs mód a korrekcióra. Öregen és betegen kell végignéznie, ahogy a még mindig vonzó felesége titkos légyottokra jár, és csak szánalomból nem dobja fel ezt a házasságot.
Úgy érzed, a szűkre szabott, perspektívát felmutatni nem tudó idő szorításában élsz, holott épp ellenkezőleg, nem tudod elképzelni, mivel telik el az a rengeteg év, amit a sors statisztikailag rád mért. Jobb korokban, a te korodban, már vége volt a történetnek, de most nem. Zajlik tovább, ki tudja, meddig, s legfőképp: ki tudja, te biztosan nem, hogy miért. A tradicionális kultúrák nem készültek fel erre a változásra, amit a jólét hozott az ember életében, hiába forgatod a könyvek könyveit, az isten csak széttárja a kezét, bocs, erre a lehetőségre nem gondoltam. Tét nélküliek a pillanatok, ha pénzed van, megvásárolsz a világból szolgáltatásokat. Együtt ülsz koncerten, színházban hozzád hasonló korú emberekkel és öregebbekkel, telik az idő, múlik benned az élet.
Mit is szeretnék hát „in the middle of the road"? Kérdezem magamtól a hatodik emlékműállító bulin. Semmit, vágom rá reflexből, hisz soha nem voltak a jövő tekintetében elvárásaim. Aztán tovább forgatja bennem a kérdést az este. Mellém sodródik egy régi barátnő, ő is nekem szegezi. Nem térhetek ki előle, mert elállja a borosüvegek felé vezető utat. Mit? - kérdezi újra. Talán azt, mondom neki, mélyen a szemébe nézve, keresve ott azt a régi csillogást, ami most épp nem látszik, talán, hogy történjen velem, aminek történnie kell, de fájjon, ha fájnia kell, és örüljek, ha örülnöm lehet. Hogy ez legyen a haverjaimmal is. S hogy az életet az élet uralja, az elemi erővel feltörő cselekedet és akarat, s ne a pusztulástól való rettegés, az életidegen ideológia, az öregedő agy arroganciájából legyártott elvek, a közöny s a teremtett világgal szembeni beteges rosszindulat. Hisz bármilyen irányba is kanyarodnak a dolgok, mindent lehet jól is csinálni, mondtam, de az utolsó szavakat már csak a mondat kedvéért, hisz közben a barátnő elfordult, szóltak neki, hogy menjen táncolni, társastáncra jár pár csajjal, így mondta: pár csajjal, a régi munkahelyéről, s most nem akarta kihagyni a megmutatkozás lehetőségét. Néztem utána kicsit, aztán elindultam, hogy újratöltöm a poharam.

ÉLETKÖZÉP, HOGYAN TOVÁBB
MÉG, NÁLA: HÁZASSÁGON INNEN ÉS TÚL