NÁDAS PÉTER : Hol fellelhető
ÉS 2011. ápr. 29. 15–17. p.
NÁDAS PÉTER: Hol fellelhető
Hol fellelhető a szabadság.
Szabad természetben előfordul-e.
Szilárd-e, cseppfolyós, vagy légnemű,
netán a három halmazállapot között ingázva
szeszélyesen
váltogatja-e
alakjait.
Valamit előbb a mibenlétéről,
hogy aztán ehhez képest tehessek ezt vagy azt vele.
A sorrend több ezer éve fordított.
Előbb a tett,
a következmények láttán meg a nagy álmélkodás,
ugyan mi történhetett.
S akkor ez lenne a cselekvés híres szabadsága, amit állítólag
az istenek adtak az embernek bizományba.
Tényleg
jó lenne tudni, hogy miből van, milyen matériából.
Ha meg nincs,
anyagként senki nem mutatta ki,
elemi előfordulása felettébb valószínűtlen,
nem elegy,
nem valamik keveréke, nem vegyület, nem ötvözet,
akkor hol a székhelye, milyen fogalom írja le.
Miként lehetne
az isteneknek nagy köszönettel visszaadni.
Nem, ez nem szabadság, kedves Istenek, nem ez a szabadság
kell nekünk, nem ilyet képzelünk.
Írjátok felül, írjátok újra.
A szabadság lehetne éppen valami nagyon más,
személyes,
félúton anyag és szellem között,
mondjuk az elme munkájának szerkezeti képe,
vázrajz,
a lehetséges kapcsolatok
emberi elmével még éppen követhető
rendszere,
a percepció és az önreflexió adottsága
az emlékezet és a tapasztalat közegében,
a kollektív tudat egyéni dizájnja,
virtuális ábra,
amit minden egyes elme önmagának és önmagáról készít,
habár törzsanyagát esetleg örökölte és átörökítheti,
nem mintha akkor ne kéne épp oly komolyan vennünk a
dologiságát, mint egy nagykalapácsét -
valami olyasmi,
amire a tizenkilencedik század költői azt mondták,
szellemkép, szellemárny,
agyrém, rögeszme,
a lélek káprázata,
ritka lepke,
hiába kergeted.
Tudni lehet-e,
mely földrészeken, milyen éghajlati viszonyok között fordul elő vagy tenyészik.
Vagy mindenütt, de tényleg mindig csak a fejekben-e,
sehol másutt,
csak fejekben.
Mi a szabadság.
Katalizátor vagy indikátor.
Jelenség, jelenés, fenomén, látomás, kívánság, eszme,
princípium, üres hely, téboly, hallucináció,
biofizikai vagy pszichoszociális jelenségek szubsztrátuma.
Egyéb.
Netán az egyetlen titkos ösvény szív és elme közt, mely
elvezet az anyagiság titkos kijáratához.
Légüres térbe.
Egyes szerzők a szív szabadságáról beszélnek, a lélekéről,
a lelkiismeretéről, a döntés szabadságáról
a szó politikai és a szó teológiai értelmében.
Nem tudom.
Mindenkié együttesen vagy kiválasztott személyeké.
Nem tudom.
Kitől kapja az ember,
egyszer kapja, minden döntésénél külön kapja vagy
születése által egyszer s mindenkorra.
Vajon saját testi életének tapasztalata adja-e,
vagy ellenkezőleg,
a testi létezés szabott rendje vezeti
olyan történeti, vallási, származási kényszerekhez,
amelyektől aztán meg akar szabadulni.
Minden áron.
Nem tudom.
Az Újszövetség könyvei szerint
a lelki szegényeknek is jár belőle.
Nem tudom,
de mindenképpen szép egalitárius gondolat.
Sohanapján vagy mindenkoron.
Élni vele vagy törekedni rá.
Követelni.
Ha nem tudom mi, hogyan követeljem.
Kitől követeljem.
Kívánatra kihúzható a költeményből a nem kívánatos.
Annyit azért el lehet mondani,
hogy az Ószövetségben,
mintha egy dualitás gyengébbik tagja lenne.
Ez igazán nem szép tőle.
Ha dualitás, akkor az egyik tagnak a másikkal
egyenlőnek
kéne lennie. Ha nem egyenlő, akkor meg ki hagyta a szabadságot
így magára.
Tudni kéne.
Korszakok hagyják magukra a közös szabadságukat,
vagy egyének veszik észre,
hogy milyen furcsa, csaknem mindenki magára hagyta a magáét,
s akkor ásító hiánya adja ki a korszakot.
Nem tudom.
Ha az egészség hiánya betegség,
akkor a szabadság hiánya szolgaság.
Ezt viszont jól tudom.
Jegyezzük fel egy külön papírra azokat a
szabadságra vonatkozó kérdéseket,
amelyekre nem tudjuk a választ.
Jegyezzük fel egy másik tiszta lapra azokat a
szabadságot illető kérdéseket,
amelyekre tudjuk ugyan a választ, ám ezek más válaszokkal
nem
egyeztethetők vagy
nem
hozhatók összefüggésbe.
Nem lenne nagy csoda,
ha egymás mellett és egymástól függetlenül
lennének érvényesek.
Fogalmi következetesség
a mi
egyetlen Teremtőnknek nem erénye.
Ez se szép.
Nem szép tőle.
Egyszál egyedül, fedetlenül és védtelenül hagyja a rabsággal,
a fogsággal, a szolgasággal, a rabszolgasággal,
az önkénnyel, az elnyomással, a kizsákmányolással,
a függőséggel, a kiszolgáltatottsággal, a sanyargatással,
a robottal,
a jobbágysággal, az úrbériséggel, a hűbériséggel,
a szervilitással,
a lefogással, a lecsukással, a leköpéssel
- és ezek nem csak szavak -,
a kivégzéssel, a börtönbüntetéssel, a várbörtönökkel,
a kazamatákkal,
a magánzárkával,
a kínvallatással,
a gályapaddal,
a cenzúrahivatallal,
a rágalommal, a hamis tanúságtevéssel, az árulással,
a pedofíliával,
a búcsúcédulákkal,
a talpnyalással, a hízelkedéssel,
sőt
a seggnyalással.
Nemtőnk.
Törékenyen és sérthetőn.
Önmagában és önmagának.
Lehallgatják, kikémlelik,
elrabolják, leteperik, lekötözik, lebírják,
vagy
várják egy kávéház előtt, két oldalról karolnak bele,
hangot se többé,
megbilincselik, megcsúfolják,
fogd a pofád,
röhögnek kínjain,
köpnek rá nagy ívben,
orcáin csurog a turha.
Kizárólag testi kínjain nevethetnek,
ő maga
gúnnyal, irigységgel, bosszúvággyal, kárörömmel
nem illethető.
Nem tudják lepuffantani.
De járomba fogják, rabigára hajtják,
kalodába zárják, rabszíjra fűzik,
bokájára béklyót,
csuklóján kattan a súlyos kézbilincs, így viszik.
Egyetlen egy miként bírhat meg ennyivel.
Miért várjuk el tőle.
Eladják.
Édes testvérei adják el.
Egy tál lencsét, ha kapnak érte.
Egyetlen egynek kell ennyi mindennel
és
ennyi mindenkivel szembeszegülnie.
Mondjuk még egyszer együtt.
Szembe szállnia.
Csakhogy ezek a sok mindenkik,
akik elkövetnek ellene
egy vagy több,
tárgyi, jogi, államszervezési, testi, illetve
pszichikus gyalázatot,
szintén mind mi vagyunk.
Vaksötét tömlöcök mélyére dobják, ciszternába vetik,
száraz kutak fenekére taszítják.
Dobjuk, vetjük, taszítjuk.
Taszítom, dobom, vetem.
Mégha később letagadjuk is.
Tagadják.
Tagadom.
Halálom óráján sem fogom bevallani,
hogy előbb bizony meggyaláztam,
mert nekem bizony
mindenek előtt és mindenek fölött az én édes kis családom
fontosabb,
mert azt szeretném, hogy
a szolgaságban is meglegyen a folytonosság.
Jogom van hozzá,
hogy ádáz ellenségeimet,
azaz mások szeretteit
akár száraz kutak fenekére vessem.
Gott! Welch Dunkel hier!
O grauenvolle Stille -
ami annyit tesz, hogy
Uram,
mily setét van itt,
rémséggel telt némaság.
Nyilvánvaló, hogy nincs más dolog a világegyetemben,
mi ilyen virulensen csak a saját hiányából él.
Csak a szabadság, egyedül a szabadság.
Mintha Petőfi első megjelent versének első négy sora,
Pápa, 1842. április -
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem
- vagy
Széchenyi utolsó naplóbejegyzése lenne
Döblingben
1860. április 1-én:
Nem tudom megmenteni magam!
Még a fekete lyuk is anyaggal töltekezik.
Ő pedig nem, kizárólag önmagából.
Holott se kilégzése, se belégzése nincs.
Gyanítom,
a pneuma ő maga,
ő maga a ritmus fenoménja és ideája
egyben.
Egyetlen létező a világegyetemben,
melynek telt hiánya van,
telítettsége
hiányával egyenes arányban nő.
Vanságában ellenben nincs gradualitása.
Valaki vagy szabad, vagy nem szabad.
Ügyeskedhetünk, kicsit szabadok nem leszünk.
Kicsi szabadság könyökök ütközése.
Mások rovására nyert szabadság rabság.
Zsoltár is hiányát énekli ki.
És akkor most felállva énekeljük el kedves testvéreim,
a nyolcvanadik zsoltár első öt versét, ahogy írva van.
Isten állíts helyre minket.
Genf, 1562.
Oh Isten,
így a Károli-fordítás,
támaszd fel a te hatalmadat,
miközben
az öreg lelkész lába alatt
recseg, felnyög, hosszan sipákol az ősöreg harmónium,
jöjj el, hogy szabadíts meg minket!
A nincset jobban ki lehet belőle énekelni, mint a vant.
Jelenj meg fényeddel!
Fény.
Hullám és részecske.
Első látásra,
legalábbis teológusok és bölcselők szemébe,
amplitúdójával, rezgésirányával és frekvenciájával
úgy tűz,
olyan erejű az impulzusa, hogy ők
hosszú ideje a szabadság első hasonlatának tartják.
Hiánya a politikai filozófiában,
lásd Lumière, Aufklärung,
szintén kiválasztott tájékozódási pont.
Oh Isten,
állíts helyre minket, világoltasd a te orczádat,
hogy megszabaduljunk.
A fény a megszabadulás nyilvánvaló feltétele,
de ki lenne, ki a szabadságot hiányától megszabadítaná.
Ki lenne.
Állítólag az istenáldotta nép.
Minden bizonnyal.
A népfelség elvéből lenne levezethető.
Meglehet.
Hiánya híján beteljesedne.
Szabadság lenne, tisztán, semmi más.
Elképzelni nem tudom.
De sok teteje annak se lenne, ha korábban
szabadítója
ítélte volna arra,
amitől most végleg és visszavonhatatlanul
meg fogja szabadítani.
Ilyen logikai gyámoltalanságot még ez a mi ősöreg,
zsidó pásztoristenünk sem engedhet meg magának.
S ha már így, ahogy van, s vajmi keveset értünk,
akkor egy kis józan értelemnek
mi maradna más, mint a puszta ének.
Hiány és kín közé iktatott ritmikus kilélegeztetés.
Míg énekel, vagy gyilkol,
legalább a hiányát nem kell belélegeznie.
Meg honnan tudhatná, hogy hiánya nélkül milyennek kéne lennie, ha egyszer legjobban
ő szereti rázni mások börtönének kulcsait.
Kérdezgetések által nem szabadulhat.
Eszméi kalitkájába zárva ugrál.
Mókuskeréknek ott van neki a vélemény.
Aspektusok szép tükörfolyosói.
Például
kábítószert termel, kábítószert fogyaszt, kábítószerrel
kereskedik, fegyveresen harcol a kábítószer ellen,
a termelése ellen, a fogyasztása ellen, a kereskedése ellen,
habár saját testével ő tartja fenn a társadalmakat,
melyek nem tudnak meglenni nélküle
és
vele sem.
Vélekedéseivel együtt sem tudja, hogy az útvesztőnek
hol a kijárata.
Nem tudja.
Különb én sem vagyok.
Én sem tudom.
Seregeknek Ura, Istene:
meddig haragszol a te népednek könyörgésére?
Ez persze megint Károli.
Könyhullatásnak
kenyerével éteted őket, könyhullatások
árjával itatod meg őket.
Világoltasd orczád, hogy megszabaduljunk!
Károli háromszor kiált világolást,
ezen kívül még a ragyogást és a fényt is megemlíti,
de Luther sem fordítja másként
óhéberből, arámiból és ógörögből.
Licht.
Lass leuchten dein Antlitz, so genesen wir.
Luthernál a gyógyulás feltétele.
Károlinál a megszabadulásé.
Biztosan így kell lennie.
Elmúlt és elkövetkező évezredekben
a sötétség birodalma tartósan hatalmasabb.
Legalábbis az ismert nyelveken.
Nem tudom.
Az elfuserált dualitással szemben
János valamivel mégis világosabb.
Ő a szellem embere.
Egyetlen filozófus az evangélisták között.
Eusebius szerint nem a saját elhatározásból,
hanem a vének unszolására írt.
De bárkik lettek légyen is a vének,
János a processzust írja le.
Hűvösen
a csúfos teremtéstörténeti végeredményt.
A világosság a sötétségben fénylik,
de a sötétség nem fogadta be azt.
Kedves lektorom szerint a mondatvégi mutató névmást nyugodtan
elhagyhatom. Elhagynám, szívesen, de Károlinál így áll.
Bizony, hogy így állnak a dolgaink édes testvéreim.
Ezt így el is fogadhatnánk, több évezred írásossága
visszamenőleg igazolja, hogy nem mondott hülyeséget.
Leíró jellegű helyzetjelentés a dolgok állásáról,
nem végítélet,
nincs kultúrkritikai éle,
semmi vádaskodás,
semmi jajveszékelés.
Nincs tovább.
Így megy a verkli.
Nincs remény.
Ilyen véletlenek sincsenek.
Nem beszélve arról, hogy egy idő után a nincs továbbnak
és a nincs reménynek, a nemzethalálnak,
a sárkányfogveteménynek,
és az összes többi teremtéstörténeti panaszolkodásnak,
hogyne lenne foganatja,
keze, lába, vallása, átka, hagyománya, kereskedelmi értéke,
kultusza.
A tapasztalati anyag,
amit a képzetekkel és reményekkel szemben más szóval
valóságnak és realitásnak szoktunk tartani,
talán fontosabb lehetett,
mármint Jánosnak,
még a fogalmi rendszere tisztaságánál is,
meg így tartósította mondatában
a gnosztikusok hangos vitáit,
s világmagyarázatként a megismerhetőség
döntetlenét is így kötötte meg
a négy testamentum várhatóan hosszú szavatossági idejére.
A sötétséget abban az állapotában,
amikor a fényt nem fogadja be.
Minden pillanatban nem fogadja be.
Örökre nem.
Lássátok édes testvéreim, okuljatok, tanuljatok,
ha van az első századokban egy hatalmi szóval eldöntött
szubsztanciális vitátok,
akkor még a huszonegyedikben is ezzel fogtok baszakodni.
Ha egyszer a fény hatalmasabb,
miként lehet a világon sötétség az úr.
Vagy miként bírhatna el a jó a gonosszal,
ha a világ tényleg kétlényegű.
Ha meg egylényegű,
akkor a gonosz nyilvánvaló, mindenkiben élő,
bennem is, benned is
hatalma
honnan a csudából származik.
Vagy mire lenne jó, ha nem a túléléshez.
A túlélésen túl jó-e másra.
Biztosan nem.
Miként vált a szabadság
a hiány
néma lélegzetvételévé.
Vajon miért a hiánya felől érezzük oly erősnek.
Én legalábbis ezt a tapasztalatot hoztam át
a diktatúrák végtelenített idejéből.
Ha törékeny alakja ott dereng a szép messziségben,
nem távolodik,
sokáig, jaj nagyon sokáig,
kivárhatatlanul
nem jön közel,
cigarettájának parazsa egy szippantás idejére
felviláglik, el nem érhetem,
lidércfény,
pislákoló napvilág.
Mintha a hegyeshalmi határállomáson álldogálna,
nem jönne be, nem menne el.
Ugyan mióta cigarettázgatna ott.
Bármily fegyelmezett legyél, időérzéked felmondja a
szolgálatot, a fényhiány ledönt a lábadról.
Klinikai nevén depresszió.
Budáról még látni, ahogy felparázslik,
vannak,
akik ajka barázdáit látják,
szája sarkát, amint szívja a cigarettát,
Kossuthot szív,
a pesti síkról azonban már semmi, semmi.
Záhonynál vaksötétet.
Mélabú.
Ez az egyik arca. Ez csupán az egyik.
Olyan szorongást kelt, aminek tárgya nincs.
Mozdulni sincs miért.
Tárgyak, személyek, jelenségek, cselekmények,
vágyak,
elveszítik fényüket.
Ne hallja senki.
Nem tudtam reggel kimászni az ágyból.
Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik nap reggelén
nem tudok kimászni az ágyból.
A szabadság ugyan cselekvésre ösztönöz,
a szabadságot és a cselekvést azonosítani
mégis balgaság.
Világosan kivehető a vaksötétben,
ez a másik,
a cselekvéstől, cselekvési kényszerektől, cselekvési láztól,
a tettvágy biológiai mechanikájától független,
eltéveszthetetlen arca is.
Nincsenek évszakok, nincsenek napszakok, realitásérzék
megbicsaklik,
ám olyan szabadság jelenik meg hűlt helyén,
amit nem bír le a rabság.
Nincsen olyan diktatúra.
Nincs olyan diktátora.
Depresszióban az ember a fogalom negatív próbáját végzi el.
Nem volt reggel, mikor ki tudtam volna mászni.
Reggel és éjszaka a nedvességtől könnyező falak között
a verem legalján nem különbözött.
Koporsóm lett az ágy.
Ahogy egyszer
kíméletlen ifjú barátom Rómában fogalmazott
- a Termini forró május végi fénytől lebegő,
hangos csarnokában várt rám.
Elkomorodott, amint az indulók és érkezők tömegében
közeledtem,
mint akit
puszta látásom szájba vert.
Lazacszínű trikót, fehér vászonnadrágot viselt,
lábán klasszikus római bőrsarut,
én is láttam, hogy sok rómainál
rómaibb lett az eltelt néhány év alatt,
csuklóján a dísze vörös gumigyűrű egy befőttesüvegről.
Úgy nézel ki, mondta, mintha
a hidegháború sötét lyukából másztál volna ki.
Valóban kicsit megkopott, kicsit elgyötört lehettem.
Egzaktsága lehengerelt.
Szavam nem lehetett.
Rendre utasíthattam volna, hiszen tévedett, tévedés,
még régebben, a második világháború vakondjáratából
kellett először a fényre másznom.
Túlélő vagyok. Nem múló állapot.
Késői születését sem lett volna értelme kinevetnem.
Vagy mikor
berlini barátnőmnek azt találtam mondani,
csak szóljon nyugodtan, ha jönnek az oroszok
át a falon,
szívesen adok gyors tanácsot,
ne várja be, míg a spájzba érnek.
Előbb kisápadt. Aztán vörös
lett a nyaka, arca, blúzában a melle halma.
Vergődött, sikoltozott.
Ezt nekem mondod.
Hogy én ilyet ne mondjak neki.
Nekem.
Nekem, nekem.
Hogy mondhatok ilyet neki.
Neki.
Sikoltozása
olyan értelmet visszhangozott, amit addig semmiféle más
jelből nem akartam megérteni.
Polcz Alaine elbeszéléséből tudjuk, hogy
amikor a katonák megerőszakolják,
s otthagyják a gerincsérüléssel,
vértől és spermától lucskosan,
akkor egy idő után,
valamennyi idő után, fel kell valahogy állnia, felsegíti az
anyósa, felsegíti az anyósát, akit nagyon szeret,
valamit még mondaniuk is kell egymásnak és vizet kell a kútról
hozniuk és be kell a sparheltba gyújtani, mert közben kialudt
a tűz, és fel kell tenni a vizet a fazékba, és be kell
valamivel tenniük a feltört ajtót, és meg kell mosakodniuk,
és akkor még nincsen vége,
mert megint jönnek,
hogy az ajtót betaszítsák.
Megint elölről.
Vagy elmondhatom a kínai nőt
a regensburgi germanista konferenciáról.
Gloria hercegnő jött a palotája
hosszú folyosóin,
egy feltáruló aranyszárnyas ajtóban megjelent,
és megnyitotta a konferenciát.
Ez is az elmúlt század hetvenes éveinek végén történt,
miként az első berlini és római utazásom,
ő is gyanútlanul ifjú volt,
mint az én kedves rómaivá lett barátom,
merő fény és hit és bizalom és buzgalom és extravagancia,
a személyesség tüntetése, hiúság,
nem sok,
kis kiemelkedés a robotosok roppant tömegéből.
Tengernyi fényből egy cseppet kiemel
ujja hegyén,
testi ragyogása hasonlataként
felmutatja.
Legyen a te neved Gloria.
Gloria.
A német mondat volt a téma a konferencián.
Mi van előbb, ez volt a kérdés,
a mondat teszi a gondolkodást vagy a gondolkodás a mondatot.
Ha már ennyi művész és tudós jöttét
a világ minden égtájáról busásan megfizette,
igazán ingerelhette őket egy kicsit.
Szerény és illedelmes vénkisasszonynak öltözött.
Fehér blúz, szürke kiskosztüm, ezüstrókával
vagy mit tudom én micsodával, pézsmával bekerítve.
Haját valami bődületes vendéghajjal együtt
barokk toronyba rakta fel,
és olyan cipőt húzott, amilyet ledér nők
vagy görög tragédia kórusának tagjai.
Tornyával és koturnusával legalább fél méterrel
kimagasodott a peshedt és pókhasú öregurak rengetegéből.
Óriás hullámokban áradt felé a taps és az ámulat.
A világnak e kisebbik felén
ez volt a történelmi pillanat, amikor a törvényileg
biztosított személyes szabadság
földrajzilag körülhatárolt diadalával
kilépett korábbi medréből és
tömegesen fogyaszthatóvá vált az extravagancia.
Jól állt neki.
S megint halkan megnyílt a terem ajtaja.
Most azonban nem libériás ajtónállók nyitották.
Csak besurrant a résen egy kisegérke,
halálraváltan és boldogan a kínai germanistanő.
Volt nála két reklámszatyor, telirakva,
nem tudom mivel,
világos, hogy könyvekkel,
a pályaudvarról egyenesen a könyvesboltba ment,
biztos, ami biztos,
még elviszik, bezúzzák, elégetik,
ezeket egy üres szék alá gondosan betette,
a kimerültségtől és izgalomtól
valósággal mellém rogyott.
Halálos biztonsággal
kiválasztott magának fehérek között
egy hamuszürke kelet-európait.
Elvileg sárgának kellett volna lennie,
de ő sem látott még ilyet,
mint ez a
Gloria,
és
hozzám hasonlón
ő is hamuszürke volt.
Kijöttem, kijöttem.
Verzeihung, wie sagen Sie.
Hiszen még soha életemben nem hallottam
németül beszélő kínai germanistanőt.
Ich bin durch. Ich bin rausgekommen. Ich bin durch.
Ami értelemszerűen és elég brutálisan azt jelentette,
hogy sikerült áttörnie, kitörnie,
kijutnia.
Át a nagy falon.
Alig kapott önmagától lélegzetet.
Nevetett is hozzá.
Kicsit elkésett ugyan, de itt van.
Itt vagyok.
Suttogtam, ő is suttogott.
Mutatta a kezével, mondta is,
az ajtót egészen kicsit nyitották ki,
ezek,
mi kontra ők,
most őket kizárva nekem magyarázza,
én pedig hozzá hasonlón a saját többesemet is tartalmazom,
mi vagyok,
habár ilyen ragozás nincs a nyelvben.
A szabadság univerzalitásáról ilyenkor beszélünk.
De betette lábát a résbe,
nagyon kicsi volt a rés,
mégis sikerült kisurrannia.
Hiánya szintén az univerzáliák közé tartozik, a rés.
Sikere fényesen világított a fényes teremben.
Csúsztunk ugyan egy kicsit,
kifelé az individualitásból, tíz évet vissza az időben,
nyolcezer kilométert a térben el.
Mégsem változott meg semmi, reálisak maradtak a proporciók.
A csillárok fénye, a szabadság lélekemelő világuralma,
résre nyílt kijárata,
bejárata az extravaganciába,
élve eltemetett testek az ágyak koporsóiban,
Gloria
szépsége,
szabad tompasága,
belebonyolódva a kerek kis öregurak nemi örömébe.
Örömünk egy halott germanista teteme felett világolt.
Apját a kulturális forradalomban
előbb a családdal együtt száműzték Pekingből,
nem tudom hová,
nem hallottam ki a suttogásból,
majd meg is ölték.
Bátyját is megölték, egy kiváló anglicistát.
Gáttalan örömében suttogta el.
Saját korszakos depresszióm,
nevezzük bárminek,
kóros fényhiányom, hiánybetegségem, mélabúm,
tartós öngyilkossági késztetésem,
akkor indult gyógyulásnak, amikor először kimondtam,
először mondtam ki hangosan,
hogy történjék bármi,
forduljak fel éhen, gebedjek bele, én ezt nem csinálom.
Nem.
Azokban a napokban,
amikor a varsói szerződés egyesített csapatai
tömött és végeláthatatlan oszlopokban
vonultak fel a határon,
hogy 1968. augusztus 21-ének éjszakáján
átlépjék és megszállják a cseh és a szlovák szomszédokat.
Szabadok akartak volna lenni, szabadon választani.
Álltam a hajnali ég alatt, a közös ég alatt, fejem felett
kötelékben húztak a repülők a határ felé.
Feladtam állásomat, szülővárosomnak hátat fordítottam.
Sághy Zsuzsannának a libalegelőre néző tisztaszobáért járó
nevetségesen kis összeget is
alig tudtam kifizetni.
Amikor nem volt már tovább, akkor óvatosan megkérdeztem
Polcz Alaine-től,
akinek
a kútra kellett mennie, a vizet a nagyfazékba tölteni,
a kihunyt tüzet feléleszteni,
néhány szót váltani a szeretett anyósával,
a gerincsérülés fájdalmát elviselni,
azt mondani róla, hogy ilyen esetben még jól is jön
a fizikai fájdalom,
de nem beszélni, két évtizeden át hallgatni,
szót sem, senkinek -
mit tegyek, ha nincs tovább, mit tehetnék.
Habár én sem mondtam ki a kérdésemet.
Azért azt mondom néktek, válaszolta kajánul,
azokkal a szavakkal, ahogy Károli lefordította,
ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől,
mit egyetek és mit igyatok,
sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek.
Tekintsetek az égi madarakra,
hogy nem vetnek, nem aratnak, sem a csűrbe nem takarnak;
és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.
Micsoda szubverzió.
Ha jól meggondolom.
Éppen sétálni mentünk.
Önkéntelenül és hangosan mindketten felnevettünk.
Világított az arcán a nevetése.
Részecske és hullám, kisugárzás,
matéria és energia.
O, welche Lust,
o, welche Lust in freier Luft,
den Atem leicht zu heben,
ami annyit tesz,
hogy micsoda öröm szabad levegőn könnyeden lélegezni.
Fény és levegő.
Szabadság hozzá a szó,
a szónak hangzó teste van,
felcsendül,
légtömeghez ér, elmozdulása,
az elmozdulás
hangja, levegője, érintkezik a más pályákon járó néma
értelemmel.
A szavak hangalakja, fénye,
az egyént
egy ismeretlen eredetű fenomén felületén megköti.
A szabadság egy állandó.
Konstans.
Így mondanám.
Habár készséggel elismerem, hogy megvannak vele
lokális és globális
gondjaink.
Csak egyetlen dolgot mondanék még sietősen.
A szabadságot több mint kétszáz éve, kétszázötven éve
az individualitáshoz kötöttük,
s mit mondjak, kemény falakba ütköztünk ezzel a felfogással.
Miközben a kollektivista társadalmak iszonytató örökségével
küszködünk, egyszerre többel, mintha az individuális szabadság
lehetőségei kimerültek volna.
Így végződik a költemény.
Képletesen emelem serlegem Széchényire,
s hogy emléke fenntartható legyen,
fennmaradjon
egyáltalán -
Petőfire.
(Serlegbeszéd Széchenyi emlékezetére. Elhangzott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia 2011. április 5-én megtartott emlékülésén a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.)
NAGY FELADAT, DE VÁLLALKOZÓKKAL: KÉPZETTEBB ÉS GYAKORLOTT OLVASÓKKAL EMLÉKEZETES ÉLMÉNY EGYÜTT OLVASNI A HOSSZÚ VERSET ÉS KIBONTANI A BENNE MEGFOGALMAZÓDÓ KÉPZETET ÉS HITVALLÁST A SZABADSÁGRÓL (ÖSSZEVETVE PL. BIBÓ SZÖVEGEIVEL), KOLLEKTÍVUMFELFOGÁSRÓL, EGYÉNI LÉTRŐL, TESTÉRZETRŐL