Végzett diákok
Az első évfolyamon végzett kérdezettek praktikus okok miatt választották a Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium Felnőttoktatási Tagozatának képzését: ez volt látószögükben az egyetlen két év alatt érettségi vizsgát kínáló oktatási forma. Akadt köztük, aki a települési kisebbségi önkormányzat révén szerzett tudomást a tagozatról, s arra is van példa, hogy személyes ismeretség folytán lettek „gandhisok". A következő évfolyamon végzett kérdezettek az első évfolyamon végzettek ismeretségi köréből kerültek ki, illetve lakóhelyi közelség okán választották az intézményt. Két interjúalany is beszámolt arról, hogy közeli rokona (házastárs, illetve volt házastárs testvére) beszélte rá a továbbtanulásra, mert önmagától nem lett volna bátorsága elkezdeni. Ugyanakkor a „beszervezők"-ről is kiderült, hogy azért bátorították közvetlen környezetüket a tanulásra, mert egyedül nem vállalták volna fel a továbbtanulást - ezek az interjúalanyok mind roma/cigány származásúak.
Két kérdezett is beszámolt arról, hogy először más intézményben próbálkozott iskolarendszerű felnőttoktatás keretei között érettségi vizsgát szerezni, azonban mindkét esetben sikertelenül. Ennek egyik okaként a hagyományos tantárgyi és számonkérési struktúrát jelölték meg. Példaként hozta fel egyikük a fizika oktatását, mely az először látogatott intézményben képletek és egyenletek tanítására szorítkozott önálló tantárgy keretei között, míg a Gandhi Gimnáziumban a természetismeret tantárgyblokkon belül, gyakorlatban felhasználható ismeretek átadása történt, számonkérésre, értékelésre pedig egyénileg választott témáról beadott projekt alapján került sor.
A sikertelenség másik oka más intézményben a tanulócsoport összetétele volt: fiatal, célok nélküli, „bulizós társaság", akik között egymás segítése a tanulás vonatkozásában nem volt jellemző. A Gandhi Gimnáziumban ezzel szemben e jelenség ellentéte volt szignifikáns: minden kérdezett szívesen emlékezett vissza a tanórákon kívül közös tanulással, gyakorlással, felkészüléssel eltöltött időre, a csapatmunkára. A nyilatkozók többsége szerint ez nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül valósult meg, egy roma/cigány származású interjúalany nyilatkozott úgy, hogy a különböző nemzetiségűek között „nem voltak túl elmélyült kapcsolatok".
Ez utóbbi nyilatkozattal együtt is úgy tűnik, az intézmény valós terepe a nemzetiségek közötti előítéletesség lerombolásának. A magyar származású interjúalanyok egyike úgy nyilatkozott, hogy a közösen eltöltött évek alatt sokat megtudott a romák/cigányok életéről, gondolkodásmódjáról. Más - az interjúalany többségi társadalom reprezentánsa - meglátás szerint „ugyanazok a gondjaik, problémáik, mint bárki másnak", sztereotípiaként viszont megfogalmazódik, hogy „érzelmeik alapján élik meg a világot", amit az interjúalany szerint „a többségi társadalom tagjai ki is használnak".
Előítéletesség azért sem jellemezte iskolaválasztáskor a magyar származású interjúalanyokat, mivel alacsony státuszú szociális háttérből származnak, s bevallásuk szerint jellemzően soha nem etnikai hovatartozásuk szerint ítélték meg embertársaikat. A roma/cigány származásúakat meglepte ugyan, hogy magyar, horvát, sváb származású osztálytársaik is akadtak, ugyanakkor úgy vélekedtek, hogy „jobb volt így együtt tanulni, mint ha csak romák/cigányok vettek volna részt a képzésben".
Ugyanakkor iskolaválasztásukat pozitívan befolyásolta a gimnázium nemzetiségi volta, hiszen „csökkentette a diszkrimináció érzését, hogy más roma/cigány származásúakkal tanulhattak együtt". Minden kérdezett beszámolt más nemzetiségűvel kötött barátságról, a máig fennálló kapcsolattartásról. Előfordul a munkavállalási, továbbtanulási tervek közös szövögetése, van példa segítségre munkahelyhez, képzéshez jutás-juttatás vonatkozásában is.
A tanároktól kapott segítségre a már leírtakon túl jellemző volt a tanórán kívüli felzárkóztatás, korrepetálás gyakorlata, egyes tantárgyak esetében tantárgy-specifikus tanulásmódszertannal egybekötött oktatás, a pedagógusok megértő, segítő attitűdje: „olyanok voltak, hogy mindenkiből kihozták a maximumot". Egyes órákon megszokott volt a tanári laptop használata, dalszövegek fordítása. Néhány iskolán kívüli program (részvétel roma/cigány nemzetiségi fesztiválon, projekt-feladatul kapott múzeumlátogatás, filmelemzés) is az újdonság erejével hatott. A roma/cigány tanulók számára nagy könnyebbséget és bátorítást jelentett a velük azonos származású oktatók jelenléte a tanári gárdában. Volt, aki furcsállta e nála fiatalabb tanárokat, de elfogadták őket, felnéztek rájuk.
A kérdezettek többségét közvetlen környezetük nem támogatta a tanulásban. A hagyományos roma/cigány közösségekből érkezők hozzátartozóik, ismerőseik értetlenkedéséről számoltak be: „minek nektek gimnázium", „úgysem lesz belőletek semmi", úgysem viszitek előre" - hangzottak a családi tanácsok. Mindemellett jellemző a mikrokörnyezet érdektelensége, nagyon gyakran irigysége is. Ez utóbbi attitűd a relatív elmagányosodáshoz vezet, az egyéni mobilitásnak ez is az ára. Akadtak persze „szurkolók" is, az egyik interjúalany választott, egyházi közössége tagjai részéről kapott jelentős (nem anyagi természetű) támogatást.
Mintaértékkel mindenképpen bírt a kérdezettek elszántsága, hiszen - miután megszerezték az érettségi vizsgát -, mások is felbátorodtak a pozitív példákon. Nem csupán a Gandhi Gimnázium által kínált képzésre, hanem más, roma/cigány származású polgártársaink számára létrehozott oktatási, képzési programokba is bekapcsolódtak több-kevesebb sikerrel.
A nem roma/cigány származású interjúalanyok környezete eleinte csodálkozó, s ellenséges vélekedéssel nézte, hogy ismerőseik/családtagjaik ezt a nemzetiségi programot választották. Az így vélekedők nagy részének véleménye azonban a tagozatról szóló élménybeszámolók hatására megváltozott, s többen azóta már hallgatói jogviszonyban állnak az intézménnyel.
A kérdezettek mindegyike folytatta valamilyen módon tanulmányait az érettségi vizsga letételét követően. Akad köztük első éves főiskolás és harmadéves egyetemista szociális munkás szakon, ápolónak és ifjúságsegítőnek készülő emelt szintű, illetve felsőfokú OKJ-s képzésben résztvevő hallgató. Van már végzett jogi asszisztens, akinek feltett szándéka a jogi egyetem elvégzése, s néhány volt osztálytársról is kiderült, hogy továbbtanultak (két kisebbségi politikus személyügyi szervező szakon harmadéves egyetemista, többen szereztek, illetve végeznek különféle OKJ-s szakokat, (az említett képzések többsége a Pécsi Tudományegyetem valamely karának szervezésében folyik), illetve neoprotestáns felekezetek teológiai szakjait. A továbbtanulásra sem minden esetben a „királyi út" jellemző: kimaradtak évek információhiány, bátortalanság miatt. Az elszántság azonban tetten érhető: „Minél följebb akarok menni - vallotta egyik interjúalanyom - ha még öt év, még nyolc év... akkor is, ha negyven éves leszek [mire egyetemi diplomát szerzek]!".17
17 Egy évvel vizsgálatom elkészülte után a tagozat új vezetőjével készített interjú tükrözi az általam folytatott vizsgálat eredményeit (Kiss 2008). A továbbtanulás tekintetében az általam leírtakkal ellentétben a tagozatvezető úgy nyilatkozott, hogy az „felnőttképzésben nem jellemző, de néhány diák OKJ-s képzéseken folytatja a tanulmányait". Az eltérés az általam hólabda módszerrel kiválasztott tanulásban törekvő interjúalanyok nyilatkozatainak tudható be.