Lépéről lépésre biztosított folyamatos kooperatív nyilvánosság
Az átstrukturált térben és időben, nem egyszerűen több idő jut minden egyes résztvevőnek az aktív és dialogikus részvételre, mint egy frontális tanulásszervezési struktúrában, hanem egy másik minőségű térben bontakoztathatják ki képességeiket, tehetnek szert új ismeretekre, sajátíthatnak el viselkedésformákat, értékeket, attitűdöket. Nem egyszerűen arról van szó ugyanis is, hogy minden egyes tanuló résztvevő szóhoz jut, hanem arról is, hogy ehhez személyes odafigyelés is társul a társak részéről, hiszen ha csak párban is dolgoznak, egy ember mindig van, aki figyeli az adott egyén megnyilvánulásait. Vagyis az egy személyre vonatkozó személyes odafigyelés ideje is megnő, a személyes megnyilvánulásra fordítható idővel együtt a hierarchikus rendszer átstrukturálásával, a párhuzamos interakció és pozitív egymásrautaltság dekonstruktív aktusának köszönhetően. A személyes megnyilatkozás és odafigyelés terében a megnyilatkozások lehetnek feladatorientáltak, tárgyszerűek, probléma- és megoldás-orientáltak, de lehetnek spontán módon közömbösek, érdektelenek, kifejezéstelenek. Vagyis a kooperatív struktúra a megnyilatkozás lehetőségét biztosítja, de teljesen tág teret ad a kortársak előtti személyes megnyilatkozásnak, éppen azért, hogy a tanulási folyamattal kapcsolatos érzések, elképzelések, vélemények, igények, szükségletek szabadon artikulálódhassanak, hogy azokra autentikus visszajelzést lehessen adni, tovább lehessen lendíteni a résztvevőket az így megfogalmazódó kétségeken, akadályokon, ismereti-tapasztalati hiányosságokon.
Egy mikro-csoportos tanulásszervezési folyamatban a személyességnek ez a mikro-csoportos tere mindenképpen megnyílik, viszont a tanulás szervezői nem mindig veszik figyelembe az ebben a térben zajló folyamatokat, noha éppen a mikro-csoportos szint a kulcsa az egész csoport sikerének. Ez az alapelv ezért arra hívja fel a figyelmet, hogy ezt a belső nyilvánosságot is tudatosan, lépésről lépésre meg kell tervezni és folyamatosan monitorozni, hiszen ebben a térben lehet közvetlenül, tanulási tevékenységek közben megfigyelni a résztvevők személyes, társas, kognitív és tanulási kompetenciáinak állapotát. A cél, hogy ez a mikro-csoportos nyilvánosság kooperatívvá váljon. A más tanulásszervezési módokban szocializált hallgatók nem rendelkeznek azonnal azokkal a képességekkel, amelyek rögtön gördülékennyé teszi ennek a belső térnek a kommunikációját, ezért elkerülhetetlen az ehhez szükséges kompetenciák tudatos fejlesztése, amiről a következő alapelv kapcsán lesz bővebben szó. A nyilvánosságról szóló alapelv arra hívja fel a figyelmet, hogy kooperatív nyilvánosságra kell építeni a folyamatokat, lépésről lépésre biztosítva a nyilvánosságot minden egyes mikro-csoporttag illetve az együtt-tanuló közösség számára.
Példa
Ha azt a feladatot adjuk, hogy a négyfős mikro-csoportok gyűjtsenek különböző forrásokat egy adott anyagrész feldolgozásához kiscsoportban. Akkor nagy valószínűséggel a legproaktívabb ember maga elé vesz egy papírt és már írja is az első pár ötletét, kérdezgetve, hogy a többiek egyetértenek-e vele, esetleg egy másik csoporttaggal felválta ketten „összeütik" a listát, a többiek pedig azt mondják, hogy ők is erre gondoltak. Itt ugye két ember nem kapott valódi nyilvánosságot, csak „szavazati jogot", mert ketten vettek részt a kommunikációban és tényszerűen az ötletelésben. Így a csoport felének a tudásáról semmilyen információnk nem lesz, s ami a legrosszabb, hogy az esetleges nem tudásáról sem.
Az ablak elnevezésű kooperatív struktúra segítségével folyamatosan szervezhetjük a nyilvánosságot. Első lépésben mindenki jegyzeteli a saját ötleteit (egyéni ötletek dokumentációja), majd egy ablakot rajzolnak közösen, aminek négy osztása van, amelyet be is számoznak egytől négyig. Sorban egymás után mindenki ismerteti egy-egy ötletét. Minden ismertetés után megállnak és ellenőrzik, hogy hányan írták még ugyanazt a mikro-csoportban. Ha összeszámolták, akkor abba az ablakrészbe írják, amelyiknek a száma jelzi ezt. Ha egy valaki írta csak, akkor az egyes ablakrészbe kerül, ha hárman írták, akkor a hármas részbe stb. (a csoport munkájának dokumentációja). Ez azt jelenti, hogy mindenkinek minden ötlete bekerül, s az is kiderül, hogy az egyes ötleteket hányan írták. A csoport azt is fogja tudni, hogy melyik ötletet ki gyűjtötte. Előfordulhat, hogy valaki oda nem illő dolgot javasol, nyilván az is leírásra kerül (ha egyedül írta, akkor az egyes ablakrészbe). Az ellenőrzés csak a következő lépés, amelyben az összes gyűjtött elemet végigelemzik, megadott további szempontok, vagy források, vagy új ismeretek alapján, így mindenkinek a nem tudására is sort kerítenek, azt értelmezik, javítják, vagy értelmezve elfogadják... stb. Az ablak pedig a többi csoport, illetve az oktató számára is hozzáférhetővé teszi a közös gyűjtés eredményeit.
Alapvető kérdés tehát a
tanulási folyamat szervezése során, hogy az egyénileg vagy a párokban
folyó munkát honnan fogja megismerni a csoport másik fele, s a többi
csoport, az oktató. A kooperatív nyilvánosságnak a vizuális rögzítők
(egyéni jegyzetek, mikro-csoportjegyzetek, nagycsoportos jegyzetek), a
lépésről lépésre készített dokumentációk (pl. az előbbi példában:
egyéni munka, ablak, kiegészített-javított ablakgyűjtemény) nem
opcionális, hanem elengedhetetlen részei a kooperatív nyilvánosság
szervezésének és fenntartásának.
A kooperatív nyilvánosság
során a tanulás szervezője (az oktató) alapvetően három tevékenységet
végez: monitorozza a mikro-csoportok munkáját, beavatkozik, hogy az
együttműködéshez szükséges kompetenciákat fejlessze (pl. konfliktus
helyzetben, vagy elakadás esetén), kooperatívan kiigazít, ha azt látja,
hogy a tervezett tanulási tevékenységek nem hozzák a kívánt eredményt
(Arató - Varga 2006: 84-91.).
A monitorozás során az
oktatónak, a lépésről lépésre szervezett nyilvánosság dokumentumai és
dialógusai segítségével könnyű dolga van, hiszen olyan tevékenységek
során figyelheti meg a tanulásban résztvevőket, amelyek kifejezetten a
tanulási célok szempontjából érdekesek (érvelés, magyarázat, kifejtés,
vita, visszaidézés, jegyzetelés, értelmezés... stb.) A monitorozás
során már a résztvevők első pár mozdulatából, egymáshoz intézett
kérdésfelvetéséből kiderül, hogy a nekik szánt feladat megfelelően
lett-e kalibrálva. Általában éppen ez az élmény rettent vissza sok
oktatót, sok pedagógust a kooperatív tanulásszervezéstől: már az első
lépésben kiderül, hogy amiről - a frontális oktatás során - úgy hitték,
hogy „leadták", az sajnos csak néhány résztvevőnek „ment át", a többiek
kompetenciáinak állapota messze máshol tart, mint ahogyan azt a
tervezéskor gondolták. Ilyen esetben a kooperatív pedagógus
újratervezi, kiigazítja a folyamatot, új - ha szükséges alapvető -
forrásokat biztosít, új tanulási tevékenységeket ajánl fel, hogy
garantáltan megszülessen az a teljesítményszint, amelyre építeni
szeretné képzési célkitűzéseit. Lehetne „továbbhaladni az anyaggal"
frontálisan is, feledve a csoportban uralkodó állapotokat (a
megrettenők zöme ezt választja), viszont akkor egyre kevesebben lesznek
képesek „együtt haladni" az oktatóval, vagyis az oktatói eredményesség
csak pár hallgatóra terjed ki (viszont a jelenlegi rendszerben a
többiek is megszerzik felsőfokú végzettségüket). Az oktatói
nyilvánosságnak itt kifejezetten a struktúrák átalakítása, illetve az
interperszonális és intraperszonális kompetenciák közvetlen fejlesztése
(beavatkozás) a célja, a monitorozás során megfigyelt szükségleteknek
megfelelően.
Egy általános félreértés a
kooperatív tanulásszervezéssel kapcsolatban, hogy az a kevésbé
kibontakoztatott képességekkel érkezőknek kedvez. Az elmúlt évtizedek
kutatásai bebizonyították, hogy az előrébb járók teljesítménye is
magasabb, a hagyományos tanulásszervezési keretek között tanuló
társaikhoz képest, de a képességek szerinti csoportbontásban (vagyis a
külön vett, tehetségesnek tartott gyerek csoportjában) tanuló
társaikhoz képest is (Marzano 2001, Kagan - Kagan 2009, 2011). A
heterogén csoportok kooperatív modelljének döntő sikerességét mérték
egyébként az üzleti élettel, vállalati menedzsmenttel kapcsolatos
kutatások is (pl. Belbin 2006).
A kooperatív nyilvánosság
harmadik szempontja a mikro-csoportos nyilvánosság hatása a
felelősségvállalásra. Az egyéni számonkérhetőségnél már leírtam, hogy a
mikro-csoportos nyilvánosság folyamatossága lépésről lépésre biztosítja
az egyéni számonkérhetőséget.
A lépésről lépésre biztosított folyamatos kooperatív nyilvánosság alapelve kimondja tehát,
hogy a tanulás folyamatait oly módon kell megszervezni, hogy abban
minden egyes résztvevő teljesítménye, tudása, kérdései stb.
nyilvánosságra kerüljön, lehetőleg ne csak a mikro-csoport, hanem a
többi csoport és az oktató számára is. Ehhez elengedhetetlennek látszik
a lépésről lépésre haladó dokumentáció megtervezése. Az oktató feladata
a mikro-csoportok terében megnyíló kommunikáció gördülékenységének
elősegítése, egy kooperatív kritikai nyilvánosság megteremtése, ehhez
monitoroznia kell a csoportok munkáját, példaadóan beavatkoznia az
együttműködési helyzetek hiányosságai esetén, s terveit további
kooperatív struktúrák segítségével kiigazítania, ha a résztvevők
akadémikus teljesítménye, kompetenciáinak állapota, a megfigyelt
kognitív és tanulási szükségletek ezt indokolják.
Példa
Ha a mozaikok során, egy mikro-csoport tagjai mindig egy társuk hanyag felkészülésének áldozatai, akkor előbb utóbb rászólnak, munkára fogják, segítenek neki, vagy „beszólnak" társuknak, vagyis a pozitív egymásrautaltság miatt a társak mindenképpen érdekeltek abban, hogy társuknak is jobban menjen a felkészülés - létrejön egy kritikai és reflektív nyilvánosság. Ha annak tudatában kap valaki feladatot, hogy azt a következő lépésben a többiek kikérdezik, meghallgatják, építenek rá, akkor már ez a tudat is a lelkiismeretesség irányába hat. Gordon kiemeli azokat a nevelési modelleket, amelyekben a jutalmazás-büntetés rendszere helyett a megbeszélésre, a döntési helyzetek autonómiájára, a reflexióra teszik a hangsúlyt (Gordon 2001). Az ilyen modellekben nevelkedő gyerekek nagyobb mértékben és hamarabb tesznek szert önfegyelemre, mint a jutalmazó-büntető rendszerben nevelkedő társaik. A kliensorientált, erőszakmentes, asszertív kommunikáció modelljei (Rogers 2002, 2004, Rosenberg 2005, Gordon 2001) segíthetik ennek a kritikai nyilvánosságnak az autentikus visszajelzési rendszerré érését a folyamatos csoportfejlesztési folyamatokban. Vagyis amikor a tanulás szervezője, az oktató beavatkozik egy csoport konfliktusába, a cél nem az, hogy saját, családból hozott mintáját érvényesítse a konfliktusok kezelésében, hanem hogy a neveléstudományi és pszichológiai diskurzusban fellelhető eredményes modellek elsajátításában segítse az oktatásban résztvevőket. Ha családi hagyományai közel állnak ezekhez a modellekhez, akkor könnyedén fogja őket alkalmazni, de akkor is szükséges a tudatosítás és reflexív fejlesztés. Amennyiben azonban távol esnek saját modelljeitől, szokásaitól, akkor neki is el kell sajátítania, be kell gyakorolnia ezeket a modelleket. Erre egyébként remek alkalmat szolgáltatnak a kooperatív tanulásszervezésben lebonyolított kurzusok.
A lépésről lépésre biztosított folyamatos kooperatív nyilvánosság alapelve kimondja tehát, hogy a tanulás folyamatait oly módon kell megszervezni, hogy abban minden egyes résztvevő teljesítménye, tudása, kérdései stb. nyilvánosságra kerüljön, lehetőleg ne csak a mikro-csoport, hanem a többi csoport és az oktató számára is. Ehhez elengedhetetlennek látszik a lépésről lépésre haladó dokumentáció megtervezése. Az oktató feladata a mikro-csoportok terében megnyíló kommunikáció gördülékenységének elősegítése, egy kooperatív kritikai nyilvánosság megteremtése, ehhez monitoroznia kell a csoportok munkáját, példaadóan beavatkoznia az együttműködési helyzetek hiányosságai esetén, s terveit további kooperatív struktúrák segítségével kiigazítania, ha a résztvevők akadémikus teljesítménye, kompetenciáinak állapota, a megfigyelt kognitív és tanulási szükségletek ezt indokolják.