Másutt már utaltunk rá, hogy a kooperatív tanulásszervezés kimozdítja a Foucault által leírt lelkipásztori-funkció szimbolikus rendjét, amely szekuralizált formában él tovább az oktatásban (Foucault 1994, Arató – Varga 2006). A katedrán szónokló tanár váltja fel a lelki-pásztort, a csöndben imádkozó és áldozó tömeg helyét, pedig a tanárt hallgató diákság. Az első dekonstruktív alapelv, amely kimozdítja ezt a szimbolikus rendet az, amelyet Kagan párhuzamos interakcióként határoz meg (Kagan 1992, 2001a). Ez az alapelv kimondja, hogy egy időegység alatt minél több párhuzamosan futó interakciót kell szerveznie a tanulás szervezőinek. Vagyis az oktató kérdéseire válaszoló egy-két diák helyett lehetőséget kell adni minél több résztvevőnek a dialógusban való részvételre. Ez nem lehetséges úgy, hogy mindenki az oktatóval beszélget, hiszen az oktató csak egy interakcióban tud jelen lenni egyszerre. A tanulási interakciók számát csak akkor tudjuk növelni, ha az oktatót kivesszük mint közvetlen részvevőt az interakcióból (nyilván egy-egy mikro-csoporthoz folyamatosan is odamehet, de ott is csak egy interakcióban vesz részt, míg a többi csoportnál nélküle is zajlik a munka).

A legnagyobb interakciószám a páros munkával érhető el, hiszen akkor egyszerre egy bármekkora méretű csoport fele nyilvánulhat meg verbálisan, míg a csoport másik fele hallgatja, értelmezi, jegyzeteli… stb. a hallottakat. Vagyis a lelki-pásztori szimbolikus rend átstrukturálásával egy konstruktív lépést tehetünk abba az irányba, hogy ne csak néhány hallgatónak legyen esélye részt venni interakcióban a tanulás során. Ezért nevezem a kooperatív tanulásszervezés paradigmatikus modelljeit dekonstruktív modelleknek (Arató 2010, 2011a, 2011b), mert úgy építik le a tanulás hierarchikus modelljeit, hogy kooperatív struktúrát ajánlanak fel cserébe, amelyben hatékonyabban, eredményesebben és méltányosabban vehetnek részt a hallgatók.

Önmagában azonban a párhuzamos interakció biztosítása még kevés, hiszen bármilyen kiscsoportos munkaformában párhuzamos interakcióról beszélhetünk. Annyi interakció fut párhuzamosan, ahány kiscsoport dolgozik párhuzamosan. A hagyományos csoportmunka során, gyakran előfordul, hogy egy valaki, vagy esetleg két ember az öt főből ragadja magához a szót, a jogot az ötleteléshez, oldja meg a csoport feladatát… stb. Gyakran alakul ki az igavonó-potyautas jelenség. Ilyen csoportmunka során igaz, vannak párhuzamosan futó interakciók, de továbbra is az a pár ember dolgozik elsősorban, akik egy frontális munka során is aktivizálnák magukat. Önmagában tehát a párhuzamos interakció kagani fogalma nem állja meg a helyét, ezért kiegészítendő azzal a szemponttal, hogy az interakciónak minden egyes résztvevőre ki kell terjednie. Ezt egy későbbi alapelv is biztosítaná (egyenlő részvétel), azonban itt nem egyszerűen a mindenkit érintő párhuzamos interakciók biztosítása a lényeg, hanem olyan interakcióké, amelyek személyesen megszólítják a résztvevőket, s lehetőséget biztosítanak a személyes reakcióra, arra, hogy a tanulásban résztvevő teljes személyiségével részt tudjon venni a tanulási interakciókban. Vagyis személyesen és közvetlenül kifejezhesse érdeklődését, érdektelenségét, affinitását, értetlenségét, megértését… stb. A Johnson testvérek emelik ki a „face to face, knee to knee promotive interaction”, vagyis a személyes előmozdító interakciók jelentőségét. Ha valaki személyisége bármely dimenziójával részt vehet a tanulási interakciókban, akkor könnyebben fejezi ki a tanulással kapcsolatos igényeit, elvárásait, vállalásait.