A rendszerváltást követő évek alatt mindig is aktuális oktatáspolitikai feladatnak tűnt a cigányság esélyegyenlőségének célzott segítsége, s ennek részeként a nemzetiségi intézményrendszer kialakítása. E koncepció a szegregáció vádjával illetve megszületésétől fogva vitatott, annak ellenére, hogy a pedagógiai szaknyelv az önkéntes elhatárolódáson alapuló szegmentáció fogalmát élesen elkülöníti a mesterséges izolációtól, a szegregációtól.

Húsz évvel a változás éve után e törekvés megvalósulásának olyan elemeit láthatjuk ma Magyarországon, melyek egyike sem állami kezdeményezésre jött létre, hanem elkötelezett civilek, többségi és roma pedagógusok és felelősséget érző polgárok erőfeszítéseinek köszönhetően kezdték meg működésüket, mivel hazánkban a közoktatásról szóló törvény alapján:

„Közoktatási intézményt az állam, a helyi önkormányzat, a települési, területi kisebbségi önkormányzat, az országos kisebbségi önkormányzat, a Magyar Köztársaságban nyilvántartásba vett egyházi jogi személy, továbbá a Magyar Köztársaság területén alapított és itt székhellyel rendelkező, jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet, alapítvány, egyesület és más jogi személy, továbbá természetes személy alapíthat és tarthat fenn, ha a tevékenység folytatásának jogát - jogszabályban foglaltak szerint - megszerezte. A természetes személy egyéni vállalkozóként alapíthat és tarthat fenn közoktatási intézményt."

(1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról. 3. § (2) bekezdés)

E törvényi keret gyakorlati megvalósításának - mint látni fogjuk - főként financiális akadályai vannak. Az alapítványi fenntartású intézmények anyagi természetű kihívása hazánkban legfőképpen az, hogy az állami támogatáson túl sem önkormányzati, sem egyházi kiegészítő finanszírozással nem számolhatnak. Bár a cigányság felemelkedését felkarolni vágyó lelkes pedagógusok nem feltétlenül rendelkeznek ideáik megvalósításához és fenntartásához szükséges financiális eszközökkel, illetve menedzsment ismeretekkel, s az e területen adakozni kívánók köre igen korlátolt, a rendszerváltást követően több releváns kezdeményezés született.

Az alábbiakban e minták rövid bemutatására vállalkozom Deklaráltan nem minden alább leírt modell cigány nemzetiségi intézmény, akad közöttük az integrációt célul kitűző iskola is - mintaértékük okán ismertetésüket elkerülhetetlennek tartom. A bemutatásra kerülő modell értékű intézményeket áttekintve felmerül a kérdés, hogy sikerülhet-e szakítani a cigány fiatalok oktatása során a janicsárképzéssel (Takács 2009:48), melynek ismérvei, hogy elválasztják a gyermekeket a családtól és idegen akaratot kényszerítenek rájuk. Mária Terézia és II. József rendeleti politikái óta (Dupcsik 2009:50-53) ennek az oktatáspolitikai „megoldásnak" magyarországi hagyományai a rendszerváltást követően sem szűntek meg, s az e tradícióval szakítani szándékozók sem lehetnek biztosak abban, hogy az iskolázottság, a mobilitás ára nem a családi kapcsolatok felszámolásában realizálódik (Havas 2007: 39-63).