A kooperatív tanulásszervezés során - az individuális igényekre támaszkodva - csoportban történik a tudáselsajátítás, ám ez a mód nem jelenti a diákok egyszerűen csoportokba rendezését. Az osztály csoportokra bontása ugyanis gyakran megsérthet egy alapvető elvet, amely az oktatás sikerességéért felelhet: a méltányosság követelményét. Ha strukturálatlan csoportok keletkeznek, azaz az egyéni képességekre nem reflektáló, csupán „mechanikus" bontással hoz létre csoportokat az oktató, abból okszerűen következik, hogy az tanterem unalmas langyosságában megbújó vagy introvertáltabb, netán nem érdeklődő tanuló a csoportos tanulás során is ezt az attitűdöt fogja képviselni, „potyautassá" válik. Következésképpen, érdeklődése híján, habitusa okán valójában a csoportbontás ellenére sem lesz képes hozzájutni az információhoz, a tudáshoz, időlegesen - vagy végleg - kimarad a tudáselsajátítás folyamatából. Azaz, a differenciálatlan csoportalakítás örökíti a kizárólag frontálisan szervezett tanulási formákban felmerülő, a tudáshoz hozzáférés egyenlőtlenségének problematikáját. A tanárszerep tekintetében nincs változás a kizárólag frontálisan megszervezett oktatás és a kooperatív tanulásszervezés között: mindkettő esetében hangsúlyos a tanulók megismerése fontossága. Ám a kooperatív tanulásszervezés esetében a tanár ennél tovább lép: ezt a megszerzett ismeretet a tanulókról beépíti a csoportalakításába. Egyfelől az együtt-tanuló (Arató - Varga 2006) team-eket szerepek (azaz: tulajdonságok, képességek, kompetenciák és habitus) alapján hozza, hozhatja létre. Másfelől éppen a tanulók biztos megismerése következtében befolyásolni képes a tanár, hogy például az extrovertált tanulók hangja ne riassza el az introvertáltakat. Tehát azt, hogy a tudáselsajátításhoz hozzáférés esélye kiegyenlített lehessen, minden tanuló egyaránt részt vehessen és részt vegyen a tanulásban, azaz a csoportok azoktól az akadémikus (tantárgyi tudás) vagy kompetencia-céloktól függően alakulhatnak, , amelyeket a tanulási folyamat végére elérni kíván.

A csoportmunka, a kooperatív tanulásszervezési eljárások a tanári szerepre, tevékenységre vonatkozóan gyakran azt a félelmet keltik, hogy a tanári tekintély veszít, elvész. A sokszor hangoztatott partnerré válás azonban e tanulásszervezési formákon keresztül tudhat tényleg megvalósulni, amikor a pedagógus tudásbirtokosból tudásközvetítővé, még inkább a tudáskonstruálás segítőjeként lép elő. Ez a változás nem öncélúan, még kevésbé kényszeredetten történik, hanem feloldódik a tanáricselekvésben és a hallgatói tevékenykedtetésben. Azaz egyik szereplő sem úgy éli meg, mintha valamiféle, a szerepével kapcsolatos elvárást, változtatást kellene automatikusan teljesítenie, hanem a munkafolyamatokban, lépésekben válik - a tanár a tudás birtokosából a tanulás segítőjévé, a tanuló személy passzív befogadóból alkotó emberré.